Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Sokan meglepődtek (pl. én is), amikor kiderült, hogy Doug Aldrich gitáros kilépett a Whitesnake-ből, helyére pedig Joel Hoekstra került a Night Rangerből. Még ma sem világos, hogy valójában mi állt a döntés hátterében, de ezt a lemezt hallgatva egyértelműnek tűnik, hogy fő célként nem a Revolution Saints lebegett Aldrich szemei előtt. Ez ugyanis nem igazán az ő zenei közege: a Bad Moon Risingban, Dio mellett és a Burning Rain soraiban (sőt a szólólemezein is) bebizonyította, hogy inkább a tökös-bluesos hard rockot részesíti előnyben, a forradalminak azonban egyáltalán nem nevezhető "szentek" inkább a kicsit rockosabb AOR irányzatot képviselik, amúgy Journey és Night Ranger módra.

Nem véletlenül merül föl e két (Amerikában ikonikus státuszt élvező) banda neve: Aldrich mellett ugyanis az a Deen Castronovo énekel és dobol, aki 1998 óta a Journey sorait erősíti (olykor énekével is), a bőgőt pedig Jack Blades kezeli a Night Rangerből. Ebből világosan látszik, hogy egyfajta szupertrióval van dolgunk, amit oly sok más hasonló formáció mellett a Frontiers kiadó hozott tető alá. Ezért nem gondolom, hogy Aldrich itt ver majd gyökeret; érdemes lesz figyelni, hogy hol fog kikötni.

A Revolution Saints - nincs ezen mit szépíteni! - a Journey és a Night Ranger balkézről született ivadéka, így mindenki számára könnyen fölfedezhetően magán viseli fölmenői jellegzetes vonásait, főleg a Journey-ét. Egy-egy nótánál el is bizonytalanodik az ember, vajon nem az új Journey albumot hallja-e. Erre ráerősít Neal Schon és Arnel Pinada epizódszereplése is. Aldrich meglepően simán illeszkedik a tőle némileg szokatlan műfajba; nem tudom, hogy emiatt dicsérjem vagy korholjam, hiszen ez egyrészt zenei alázatról tesz tanúbizonyságot, másrészt viszont ha nagyobb szerepet kapott volna, a csapatra sokkal kevésbé lehetne rásütni a "Journey-wannabe" bélyeget.

Nekem mindenképp jobban ízlene ez a "koktél" egy kicsit több döggel (lásd: How To Mend A Broken Heart), saját arculattal, de azért így is tetszetős a végeredmény. Mindig is szerettem a Journey-t (manapság a Night Rangerrel is barátkozom), de az utóbbi években (gondolom, ahogy öregszem) egyre szívesebben hallgatom ezeket a szirupos-dallamos, kiszámítható, de szívmelengetően ismerős muzsikákat. Az előző (Eclipse) cikkben részletesebben is magyaráztam a jelenséget, de az önismétlést kerülni illik.

Tartuffe