Kiadó:
Caroline International S&D

Honlap:
facebook.com/ChrisImpellitteri

Túrisas barátom, aki nagy Impellitteri rajongó (legalábbis 2009-ben még az volt), s akinek éppen ezért ezt a recenziót jegyeznie kellett volna,  a legutóbbi "Wicked Maiden" című Impellitteri album kapcsán föltette a kérdést: "Ki meri azt mondani, hogy a neoklasszikus gitárhősök ideje lejárt?" Nos, én megkockáztatom: a neoklasszikus gitárhősök ideje lejárt... Az egykor világszerte ünnepelt és ereje teljében lévő rettenthetetlen fejedelmük (természetesen Malmsteenra gondolok) egy pincestúdió félhomályában, a realitással szinte minden kapcsolatot elveszítve, egy divatjamúlt Rolex-szel a csuklóján készíti hallgathatatlan demóit, amiket van mersze CD-n is kiadni... Hadvezérei: Vinnie Moore, Tony MacAlpine, stb. pedig már régóta más sereg élén harcolnak... Ez a szomorú helyzet.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a stílus, amire manapság nem sokan kíváncsiak, teljesen halott lenne. Itt van mindjárt Chris Impellitteri, a neo-klasszikus metál Michael Sweetje (a Stryperhez hasonlóan ők is deklaráltan keresztények), aki ha nem is túl gyakran, de viszonylagos rendszerességgel meglepi egy-egy új anyaggal rajongóit, akik a grunge és modern metál armageddonját földalatti bunkereikben vészelték át. Impellitteri éppen olyan lélegzetelállítóan gyors és pontos, mint régen, de pont annyira naprakész technikailag és hangzásban, amennyire elvárható valakitől a 2000-es évek második dekádjának derekán.

A "Venom" nem hosszú lemez, de esszenciálisan tartalmazza mindazt, ami miatt Impellitterit szeretjük (már aki). Rob Rock "élemedett" kora ellenére kiválóan teljesít, Impellitteri szólói káprázatosak, a dalok tele vannak zabolátlan energiával: ennek tökéletes illusztrációja a címadó és lemezt indító "Venom", ami (ahogy kell) fergeteges neo-klasszikus tekeréssel és egy vérbeli metál sikollyal kezdődik (lásd a csatolt videót). Túlerőben vannak a sebes ritmusokkal fölpörgetett, kétlábgépes dalok, de azért szerencsére akad pár középtempós nóta is az olyan földhözragadtaknak, mint amilyen én vagyok (Face The Enemy, Holding On). Lehet, hogy a neo-klasszikus gitárhősök ideje lejárt, de szerencsére van még belőlük néhány olyan (mint Chris Impellitteri), aki sem ép elméjét, sem eredeti stílusát nem hagyta el...

Tartuffe