Kiadó:
Metal Blade/HMP

Honlap:
www.sorcererdoom.com

A jó epikus doomnak két kulcsfaktora van: a remek dallamok, és a jó énekes. A hangulatteremtés adott, hiszen a disszonáns, lassan őrlő riffek genetikai mélységből teremtenek megfelelő tudatállapotot, amire már a középkorban is rájöttek a zeneelméleti szakemberek, csak ott még nem doomnak, hanem az ördög hangsorának nevezték a releváns, nyomasztó ritmusképletet. Ugyanakkor mint nagy horrorfan, bizton állíthatom, hogy a filmzeneírók már megírtak minden olyan szimfonikus patacsattogtatásba oltott ördöngölde riffet, amit a disszonáns skála összes permutációja és variációja alkothat, és néha csak mosolygok a klasszikus funeral csárdásoktól elaléló rajongók lelkesedésén, akik azt hiszik, amit hallanak, egyedülállóan unikum, pedig ha tudnák, hány zombi, kísértet, pszichopata tömeggyilkos, és pokoli démon lejtett már táncot a klasszikusnak vélt ritmusokra… (Innen már csak egy lépés odajutni, hogy nincsen filmzeneibb műfaj a doomnál, amiért Tuomas, vagy Luca Turilli barátunk minden bizonnyal sírva fakadhat: nem baj, a stílushoz még mindig közelebb állnak a könnyek, mint a pajkos kacaj.)

No, de térjünk vissza – vánszorogva – a kiindulóponthoz. Az epikus megfontoltság alapító atyjai között természetesen ott találjuk a Black Sabbath-ot, akik már évtizedekkel ezelőtt felismerték az általam említett két kulcsmomentum fontosságát, és még akkor is gondoskodtak ezekről, ha ugyanarra a lemezre két első ligás énekest, Ray Gillant és Tony Martint is csatasorba kellett állítani. A Sorcerer zenéje tulajdonképpen innen is eredeztethető, bár hatásaik között ott található a stílus koronázatlan királyaként elhalálozott Candlemass, a hegyet-völgyet legyőző gőzmozdony zakatolásával előretörő és metálosabb hangulatát pöfékelő Trouble, valamint a panteisztikus, szöszmötölős korai epikus heavy metal csapatok zsigeri lényege – és csak azért nem beszélhetünk kölcsönhatásról, mert a banda 1988 alakulása óta most jutott először ahhoz, hogy tisztességes sorlemezt készítsen.

A fiúk tehát jó doomszterhez méltóan nem siették el a dolgot, aminek meg is lett az eredménye: egyrészt, mert az anyag megfelelően dübörög és sikerült a színtér kásás gitármaszatolását gyomorból előtörő zengzetes böfögéssé emészteni, másrészt a dalok íve és szerkezete nem hagy egy pillanatnyi unalmat sem – természetesen azoknak, akik számára nem a kétlábdobos pörgetés jelenti a metálból kirobbanó erő nyakbiccentő megnyilvánulását.

A Sorcerer nem árul zsákbamacskát, mert a lemez első két szerzeménye megvillant mindent, ami szerethető bennük: Engberg már csak akkor lehetne autentikusabb énekes, ha nevét End-bergre változtatná, hangjában és dallamaiban ott van Tony Martin epikus zengése és Ray Gillan mennyet-poklot megjáró eksztatikus fájdalom-kitörése, társai pedig igazi gyászhuszárokhoz méltóan nyújtanak hátteret a méltóságos vonuláshoz. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de a stílus középtempóba sodródó és a heavy metal gyökereket felvillantó darabjai többnyire olyan slágerek, melyeket minden magára adó underground stílus képviselője zsigerből utasítana el. Nem vagyunk másképp a Sorcerer esetében sem, és jóllehet, minden dalban ott az a melódia-váz, amit már másodszori hallgatásra is fütyülnél, ha a tempó miatt nem fáradna el hamar a szád, a nyitó darab orbitális ragadóssága mellett a zakatoló "The Gates Of Hell" jelenti számomra a lemez csúcspontját, melyben annyi heroikus hevület rejtőzik, amennyi elég lenne két Manowar-kópia brigád teljes diszkográfiájához, de emellett azok is megtalálhatják a számításaikat, akik a kicsit pszichedelikusabb, már-már folkba hajló zenei elmélkedést szeretik. Mert csemege van itt bőven, elég a korai Rainbow hangulatával induló, majd feketeöves doommá váló "Pagans Dance" pogány-panteisztikus attitűdjét említeni, ami kulturális lenyomatként épült be az északi csapatok genetikai hangkészletébe, vagy a lemez címadóját, melyből úgy tör elő a penetráns Candlemass ódonság, mint nyugatra emigrált szovjet állampolgárból a vásárlási láz.

Tudom, nem illik ujjongani egy doom album hallgatása közben, de a kritikusnak azért engedtessék meg egy szájszegleti mosoly, mert a produkció bizonyítja, hogy a stílus mélabús vonásai ellenére is él és virul, mi több, örömet okoz – például nekem, és remélem, Neked is.

Garael