Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.nightmareworld.co.uk
facebook.com/nightmareworld

Jóllehet Pete Morten amolyan "másodhegedűsként" már 2012 óta tagja a brit progresszív rock/metál vezérbikájának, a Thresholdnak, nem hagyott túl nagy nyomott a dalszerzésben. Ott egyértelműen Karl Groom és Richard West viszik a prímet, pedig mint közben kiderült Morten kifejezetten jó zeneszerző. A My Soliloquy nevű projektben ebben a tekintetben már bizonyított, sőt azóta azt is tudjuk róla, hogy kimondottan jól énekel. Az alsóbb regiszterekben néha a Pagan's Mindos Nils K. Rue ugrik be róla, bár inkább a magasabb hangokat erőlteti, amúgy James LaBrie módra.

A Nightmare World bemutatkozó lemeze Kotta kollégámat igazolja, aki a My Soliloquy-val kapcsolatban annak idején megjegyezte: Morten alighanem jobb zeneszerző, mint gitáros. Ez a megállapítás teljesen helytálló, Morten mégsem hagy maga mögött nagy űrt, mert egyrészt itt egy Sam Shuttlewood nevű gitáros is besegít neki, másrészt a nóták olyan húzósak, hogy nem is igazán hiányoznak a virgák (persze nem ártana egy-két komolyabb tekerentyű!). A Nightmare World nagyjából ugyanazt a stílust képviseli, mint a korábbi projekt, de a dalok egy kicsit fogósabbak és a hangzás köröket ver a tavalyi kiadványra. Nagyon zurán szól az anyag, pár perc alatt kb. annyi kalafintát oszt ki, mint a matt részegen pofozkodó Jean-Claude Juncker az európai politikai elitnek (ITT).

Ez az album engem két dologról győzött meg: a legutóbbi kicsit langyoskás teljesítménye után (For The Journey, 2014) a Threshold jól tenné, ha hagyná Mortent is beleszólni a dalszerzésbe és általában a szokás szerint kicsit műanyag hangzás följavításába. Ugyanakkor megszilárdult az a meggyőződésem is, hogy az amerikai progresszív metál (egy-két régi nagy öregtől eltekintve) gyakorlatilag halott, szinte egyedül Európára, s immár a korábban nem éppen jeleskedő Nagy-Britanniára lehet számítani.

Az "In The Fullness Of Time" nem hosszú lemez (a haszontalan intrótól szívesen eltekintettem volna), és nem is tökéletes, hiszen akad itt pár töltelék, mégis jobb mint bármi, amit az USA második vonala kiizzadott magából az utóbbi években. Az "In Memoria Di Me" pl. tökéletes prog-power himnusz; még akár ügyeletes kedvenc is lehet belőle. Ezt a csapást kéne követni...

Tartuffe