Kiadó:
Massacre records

Honlap:
www.crystal-ball.ch

A Crystal Ball emlékeimben úgy élt, mint egy "C kategóriás" euro-power metal csapat, aminek egyik albumán a sikolycsapatok főgeneralisszimusza, Daniel Heiman vezényelte le az aktuális etapot: aztán rájöttem, hogy összekevertem őket a Crystal Eyes-szal, de egy gyors update-olás a csapat diszkográfiáján meggyőzött, hogy nem sokat tévedtem, még ha másik bandáról is van szó.

Megmondom őszintén, az életmű nem igazán győzött meg, ám jelen lemezen szereplő új énekes, és némi modernre vett fazonigazítás igazán jót tett a fiúknak. Steven Magedey-ről eddig nem hallottam, ám innentől fogva belekerül abba az adatbázisba, ahová a figyelemre és követésre méltó vokalisták jutnak – legalábbis nálam. Barátunk nem csak hangjával bánik első osztályúan, de az általa hozott dallamok is friss levegőt pumpáltak abba a bizonyos kristálygömbbe, ami hol így, hol úgy töri meg a fényt, kellemes kavalkádját okozva a stílusoknak. Persze vannak, akik nem igazán szeretik a változatosságot, és a lemezen felbukkanó stílusok sem állnak igazán közel egymáshoz, ám a fiúknak csak sikerült egységessé csiszolniuk a végeredményt.

Az első három szám ugyanis egy metálosított Poodlest juttatott az eszembe: így ugatnának a svédek, amennyiben a pudli tököt növesztene, és ölebként funkcionáló anyu-kedvence helyett ha nem is harcra kész, de legalább arra vágyó vadászkutyává változna. (A duett a Battle Beastes Noora Louhimoval – benne azzal a gatyarepesztő, és az év számomra talán egyik legszimpatikusabb momentumát hozó sikoly párbajjal – több energiát öklendez ki magából, mint a legutóbbi komplett Kiske-Sommerville album – pedig tetszett az is). Ha pedig már az állatoknál tartunk, itt ugrik a majom a vízbe, mert kristályosék innen egy merész váltással Accept üzemmódba kapcsolnak, és a dallamos metál helyett igazi germán fémgaloppba váltanak: a "Balls Of Steel" (érzed a címből sejthető párhuzamot?), a "Gods Of Rock" és a "Take It All" szögletes, bólogatásra ingerlő riffjei mintha csak a német krupp-acél művekből gördülnének ki, már ha tudna a kocka gurulni – de tud ám, hallgasd csak meg a deja vu-t okozó dallamokat - , ahol a mozzanatot egy, a plusz oktávokért felelős hangszálakkal ellátott UDO-epigon vezényli le.

Nagy meglepetésre még a lemez kötelező balladája is tetszik, pedig általában hányok a felhasznált kliséktől, de az erőlködő szentimentalizmus itt most betalált, és még azt is megbocsátom, hogy a felhangzó dallamok mellé Magedey szinte odaénekli a kötelező, koncerteken felgyúló gyertyákat is.

Nem hiszem, hogy túl sok újdonságot tudnak nyújtani a fiúk azoknak, akik széltébe-hosszába köpik a stílus bevált fordulatait, de ezt legalább élvezhetően teszik, még akkor is, ha maga a zene nem igényel nagy megfejtéseket, ez pedig elég ahhoz, hogy az öreg, iszapszemű rájáknak visszanőjön a rőzse a fejére, a bőrnaciból pedig ne a pocak próbáljon kiugrani.

Kellemes, az énekes folytán magát hallgattató lemez született a svájci metál jósdában, és nem kell varázsgömb ahhoz, hogy kitaláljam, a fiúk, ha nem is fognak az első osztályba kerülni, most megmutatták, hogy van bennük potenciál egy fényesebb jövőhöz.

Garael