Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.ego-project.hu

Az Ego Project határozottan lejjebb adta: a puszta ököl helyett már csak egyetlen ujjat kaptunk – még szerencse, hogy a harcos hevület helyetti ironikus szemlélődés csak az iránymutatást cserélte iránymatatásra, a színvonalnak pedig egyenesen jót tett a visszafogottabb, szellősebb hangvétel. Mert itt bizony határozott dallamosodásnak lettünk fültanúi, és ez azoknak is feltűnhet, akik túlságosan elfoglaltak a középső ujj bámulásával, én pedig nem győzök csodálkozni, hogy az első két dal tulajdonképpen egy besúlyosodott (újkori) P. Boxnak is becsületére válna, ami az említett banda produktumát és gyorsan kiváltott kult státuszát nézve igazi dicséret. Ilyen, első hallásra is fülberagadó refréneket Kiss Zoli talán még nem énekelt pályája során (esetleg a ZBB-ben, de az egy másik műfaj), pedig hát mind a Nemesisben, mind az Iron Maidnemben bőven volt alkalma édes-mézes dallamok gyártására, így hát, ennek fényében nekem nem is hiányzik a folyamatos hirig.

Minden bizonnyal lesznek olyanok, akiket visszarettent a határozottan rockosabb megközelítés, ám nekik megnyugtatásként: a lényeg nem változott, csak kissé átalakult, és ha baj az, ha az énekes remek dallamait eddig szokatlan vokál is kíséri, akkor ott tényleg baj van – legalábbis az én világomban. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mindehhez hogyan vívta meg a csapat saját harcát, előre tervezett koncepcióként, vagy csak így alakult, hiszen a Beloberk tesóktól és Puccertől is kissé szokatlan ez a fajta fogalmazás, de ha ízekre szedem a dalokat, akkor már nincs is min csodálkozni, ez bizony azért a már megismert Ego Project, csak ezúttal az "érettebb", megfontoltabb stratégiát követve.

Dalokat nem nagyon tudnék kiemelni, mivel a színvonal eléggé egységes, talán a lemez második fele kissé jobban közelít az eddig megszokottabb "kő" hangvételhez, de ott is inkább csak fel-felvillanó pillanatokra, ráadásul az utolsó, már-már hagyományosnak mondható lemezzáró csöndes, akusztikus dal szinte megkoronázza az albumot. A szövegek kritikai éle sem változott, ám a hangvétel határozottan szellemesebb, játékosabb – ez most nem a nyílt színi adok-kapok ideje, inkább a technikás riposzté, ebben pedig bajnoki arcát mutatja a csapat.

Értékelem a fiúk bátorságát, hogy mertek kiszakadni kissé az általam oly kedves magyar sablonos, paneles, ám egyenletes színvonalon produkált heavy metaljának biztonsági játékából, ráadásul egy olyan irányba, ami nem feltétlenül tetszik az átlag célközönségnek, akik – ha már elmozdulásról van szó – minden bizonnyal jobban tolerálnák az ellentétes pólus felé történő közelítést, én mégis azt mondom: ha már "progresszió", akkor legyen így, a nehezebb utat járva, akképpen szórakoztatva, ahogy azt hazai terepen ilyen eszközökkel nem igazán teszi senki.

Tavaly a Mobilmániának, idén az Ego Projectnek sikerült meglepni azzal a stílussal, ami olyannyira kedves szívemnek és fülemnek, visszaadva azt a reményt, amit a magyar "fémzene" iránt éreztem 25 évvel ezelőtt, még a vasfüggönyön innen. És ennek örömére én is mutatnék egy ujjat, méghozzá a hüvelyket, peckesen felfelé tartva!

Garael