Szerintem elkeserítően igazságtalan, jóllehet a lemezek előtörténete miatt gyakorlatilag megkerülhetetlen, hogy ezt a két anyagot összemosva, folyamatos összehasonlító analízisnek alávetve mutassák be... pedig világháló szerte pontosan ez történik. Noha mindkét megjelenés megérdemelné, hogy a szerencsétlen körítéstől elvonatkoztatva, saját érdemei alapján ítéljük meg, a nyomásnak engedve és mintegy tükröt tartva úgy a rajongótábor(ok)nak, mint a kritikus "társadalomnak", most a két korongot párhuzamosan, a komparatív megközelítést a végletekig kihegyezve értékeljük ki. Talán nem maradunk tanulságok nélkül...

Ezen az oldalon már a közvetlen előzményekről is tudósítottunk Kotta kollégával teljes egyetértésben. A konszenzus az volt, hogy a "Queensryche" és a "Frequency Unknown" érthetetlenül elsietett, nyúlfarknyi, gyöngén megszólaló, max. közepes próbálkozások, melyek azt demonstrálták, hogy a király(nő) bizony már évek óta meztelen. Az érintettek az idén több tekintetben is tanultak korábbi hibáikból, elfogadható hosszúságú, megszólalásban is polírozottabb, alaposabb, figyelmesebb szerzői folyamatról tanúskodó anyagokkal jelentkeztek.

A Wilton-féle Queensryche lényegesen jobb formáját mutatja, mint két évvel ezelőtt; mintha a Tate-uralomban elzsibbadt idegpályákba lassan új életerő kezdene költözni. A koncepció nem változott: visszakanyarodni a '80-as évek hőskorszakához, főleg az első két album világához. Ezzel én személyesen nem igazán tudok azonosulni; nekem úgy tűnik, ezt a magatartást nem annyira tisztán zenei megfontolások, mint inkább a Tate iránt érzett ellenszenv, az általa ébresztett dac táplálja.

La Torre akármilyen jól is klónozza a fiatal Tate-et,a helyzet az, hogy nekem a régi frontember még mindig karakteresebb előadó, aki szerencsére ma már nem erőlteti a denevér hangokat. Ennél nagyobb baj, hogy La Torre dallamai - akármilyen kidolgozottak - valahogy nem akarnak beköltözni az ember hallójárataiba. Nagyon hiányoznak az olyan teli torokból üvölthető refrének, mint amilyeneket a "Best I Can" vagy a "Jet City Woman" című klasszikusokban hallhatunk. Azért akad itt néhány biztató momentum is: a "Hellfire", az "Eye9", vagy a lemezt záró címadó. (Halkan teszem hozzá, hogy a "Guardian" gitártémája gyanúsan közel áll a Dream Theater "Home"-jának húzós riffjéhez...)

Ami Geoff Tate beharangozott (szokás szerint politikai ihletésű) trilógiájának első epizódját illeti, azt kell mondjam, ezúttal sokkal emészthetőbb, borongóssága ellenére is szerethetőbb anyag született. A "Re-Inventing The Future" egyenesen az "Empire" korszak legszebb pillanatait idézi. Bizonyítéka ez annak, hogy DeGarmo távozása óta (és bizonyos mértékben azelőtt is) Tate volt a banda valódi kreatív motorja, még akkor is, ha mostanában a fáradás nyilvánvaló jeleit mutatta. Valójában azonban ő a probléma is, mert (fölállítva egy merész párhuzamot Roger Waters-szel a Pink Floydból) akarnok módjára elkezdett mindent ingerült és sarkos politikai ágendáinak alárendelni, a zene is kezdett háttérbe szorulni a személyes hangulatok és mondanivaló mögött. Amit most Tate csinál, inkább zenés színház: ezt hívom én Waters-effektusnak, amikor az önkifejezés erőszakosan rátelepszik a zenére és lassan fojtogatni kezdi. Apollo győzelme ez Dionysos fölött...

Ehhez járul még az énekes vonzalma a '90-es évek, grunge által nem kevéssé meghatározott hangzásához. Abban igaza van, hogy modernizálni kell a zenei megközelítést, de nem vagyok arról meggyőződve, hogy Tate ízlése jó irányba vezeti a folyamatokat. A "The Key"-n egy-két helyen már epizódszerepet kap a billentyű (ez szerintem előremutató próbálkozás), de egy-két ötletesebb, húzósabb riff, látványosabb gitárszóló sokat javítana a végeredményen.

Ha a "Queensryche vs. Frequency Unknown" meccs végeredménye 0:0 lett, akkor ez most 1:1, de győztes továbbra sincs, beleértve a klasszikus Queensryche feledhetetlen élményei után ácsingózó rajongókat. Furcsa ellentmondásnak tűnik: de a tény, hogy a Queensryche és Tate külön-külön most jobban teljesítenek, nekem azt bizonyítja, mennyivel jobbak lennének együtt! Ha a banda visszafogná Tate politikai színházasdiját és a grunge iránti vonzódását, Tate pedig meggyőzné a többit, hogy nem visszafelé kéne menni az időben, hanem előre: pl. billentyűkkel megtámogatni a dalokat, mint az "Empire" idején stb., ráadásul külső dalszerzőként sikerülne bevonni DeGarmót... Persze mindez utópia. Hiába jutok arra a végkövetkeztetésre, hogy e két lemez azt bizonyítja, a kellő lelki, zenei, hatalmi egyensúly megteremtése mellett egy újraegyesítéssel mi jól járnánk, erre már vajmi kevés esély van - konkrétan a nullához konvergál. Remélem sikerült bebizonyítom, hogy ennek semmi köze a nosztalgiához.

Tartuffe