Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
avatariumofficial.se

Mi lehet annál "harcosan bátrabb" dolog a zenében, mint mikor valaki egy műfaj antitézisét valósítja meg: a temetés helyetti feltámadásnak örülni a doom színtéren még akkor is unortodox fajtája az érzelmeknek, ha valószínűleg még a keményvonalas doomsterek szája is mosolyra rándul a Candlemass koncertes újjáéledésének, no és az Avatarium másodlemezes megjelenésének hírére.

Azon persze vitatkoznék, hogy Edling új csapata a Candlemass folytatása lenne, pusztán egy női énekessel, hiszen az új lemez alapja ugyan az az epikus doom, aminek sztenderdjeit maga Edling járatta csúcsra, de a dallamok és a hangulat már túlmutatnak – vagy inkább hátra? – egy jóval korábbi műfaj újra reneszánszát élő lényegére. Az Avatariumnak természetesen nem kell nevet változtatni mondjuk antikváriumra, de a hetvenes években kikupálódott vintage rock valljuk be, csak úgy illeszkedhet a doomhoz, hogy némi pszichedelikus felhanggal sikerült lehangolni – ha nem is hat láb mélyre, de a lelki bugyrok alsó részére. Hogy ez mégsem eredményezett gyomor- izé, fülforgató katyvaszt, abban két dolognak van igazán nagy szerepe: a főnök dallamainak, és az énekes Jennie-Ann Smith csodálatos hangjának. Ez pedig bizonyíték. Hogy mire? Hát arra, miszerint a pop nem csak okádni való nyersanyagforrás, hanem olyan rejtett csodák lelőhelye, mint az elvarázsolni oly könnyedén képes Jennie-Ann, aki olyan meghökkentő természetességgel illeszkedett be ebbe a metalban is undergroundnak számító stílusba, hogy az már-már törvényellenesnek minősül – legalábbis azon metal hívők számára, akik szerint a hitelességet két mázsa rozsdás vassal lehet csak mérni.

Így aztán lehetne bohóckodni, bevált pózokat felvenni, ám a rejtélyes betegségen átesett Edling nem törődik az ilyesmivel, aki szerint pedig Jennie hangja nem stílusok felettien orbitális, annak tudom ajánlani a Forró Ólom nevű vokalistát – a dallamok fülbe égetése garantált!

De térjünk hát rá az albumra, amit az "All I Want" EP oly remekül vezetett fel, akkora panteisztikus power slágert rittyentve, amekkorát csak a lemez címadó száma produkál: nos, az ilyen, Trouble típusú zakatoló, pöfögő metál-gőzmozdonyok tudnak szépen a sínre tenni, és ha a kezdés tempós lendülete meg is torpan a továbbiak folyamán, a hatás végig kitart.

A folytatásban tehát már kissé más típusú a hangvétel, és ha a "The January Sea" ugyan ólomlábakon cammogó doom riffel is vezeti fel a mondanivalót, a lényeget a továbbiakban inkább az édes-mézes, szemlélődős dallamok jelentik, a háttérben bugyborékoló Hammonddal, és az epikus-folkos variánsokkal. Edling dallamai varázslatosak, és talán még filmszerűek is, persze nem amolyan Luca Turilli, vagy Nightwish-féle módon: a vizualitást Jennie-Ann kifejező hangja emeli klasszis szintre, amihez olyan jól passzol a hangulatteremtő billentyű, valamint az előző albumhoz képest kissé visszafogott, de untermanként kiválóan szolgáló gitár.

Bensőséges, ám érzelmekkel teli album született, ahol a magány nem beszippantja, hanem teljessé teszi a hallgatót, olyan utazásra hívva, melynek során túlléphetünk a bevált és jól ismert stíluspaneleken, mindezt bájos természetességgel és professzionális módon elővezetve.

S hogy mennyire urai a zenészek kreatív szellemüknek, arra talán az utolsó (bónusz) szerzemény a legautentikusabb példa: a doomba öntött gospel kibékíthetetlen ellentéte innentől fogva a múlté és legszívesebben elmosolyodnék a játékos ötletességgel megvalósított hibriden – már ha illene a mosoly egy doomster ajkához.

Garael