Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.dark-moor.com

A csapat legutóbbi albumának kritikájában már elsírtam a magam bánatát a felett, hogy a neoklasszikus csárdásozás helyét átvette az operettes polka, de a tantusz igazán most esett le: Dark Moorék gondoltak egyet, és hispán optimizmussal vágtak neki, hogy ők legyenek a spanyol Sonata Arctica. Nem, nem a csikóviháncos, speedelős, odavágós banda, hanem a mostani, tudod, az a musicalbe merevedett, geil modorossággal hatásvadász, szélesvásznú "póz-őrszakasz". Csak hát addig, míg Sonataéknál tetszik a dolog, a spanyolok esetében egyáltalán nem, és kutya legyek, ha el tudom magyarázni, miért. Hiszen van itt minden, amiért szeretnem kellene az irányvonalat – és amiért szeretem a Mágnás Miskát is –, tehát: végletes és túljátszott, művi érzelmek, habos-giccses panelek elé állított női gospel (vagy vokális, kinek, mi tetszik) kórus, álszimfonikus, ám nem terebélyeskedő zenei háttér, lopott, és kipróbált, popos dallamok, melyeknek hatását már ezerszer kihasználták, így mostani sikerük is biztos… ja, hogy mindezek az okai is ellenszenvemnek? Hát látod, lehet…

Hallgasd csak meg a "Bon Voyage" című darabot (majdnem azt írtam, a "My Fair Lady"-ből, mert hát a fődallam onnan lett csórva), és ha még mindig nem érted ellenkezésem okát, akkor minden bizonnyal ÉREZNI fogod: ez a szám, amit díszpintyül lehetne állítani a metál sokaság elé – és amely olyannyira jól reprezentálja az egész albumot –, aminek következtében valószínű, hogy DeMaioék még nekifutásból sem tudnák seggbe rúgni őket, a haragtól elgyengült lábakkal. Az ötlet – vagy koncepciólopás – persze nyilvánvaló, nézd csak meg a 2013-as album borítót, és ha nem köszön vissza a TSO grafikai világa, akkor nem ismered az amerikai mintát, amely azonban úgy tudja megvalósítani az ízléstelenség koherenciáját, hogy azzal tulajdonképpen értéket termel – azért gyorsan tegyük hozzá, Savatage alapokkal lehet is.

Itt azonban ilyenek nincsenek, Romero pedig hiába próbál meg hangjával könnyekbe fulladó pátoszt közvetíteni, nekem inkább a hideg futkározik a hátamon, úgy, mint mikor a cukros bácsi édeskés hangját hallom a horrorfilmekben. A dalok – bár a már említett sablonok és hatásvadász elemek miatt működnek, és biztos, hogy sok embernek tetszenek is –, nélkülözik azokat az eszközöket, amikért az egyszeri hallgató a metált szereti, így ami marad, nem túl fémszív-derítő: herélt, szintetikus, súlytalan hangzás, a riffek száműzése a színpadi függöny mögé, ahol azok aztán karöltve búslakodhatnak  gitárszóló-társukkal, miközben a rivaldafényben táncot lejt a giccs és a kiszámított érzelem adagolás.

Lehet persze az is, hogy kissé szigorú voltam a csapattal, mert mint írtam, van, akinél működhet a dolog – ráadásul a jelenlegi szerzemények határozottan erősebbek is az említett vonalak mentén a legutóbb hallottaknál –, ám hiába, katonaként nem tudom megbocsátani az elpazarolt puskaport, amivel egyébként bőven ellátta a csapatot a "Metal God", és amit a fiúk ágyúsortűz helyett színpadi petárdák pukkantásra fordítottak. Maradjunk tehát abban, hogy akik szeretik ezt a pomádés, habos-cukormázas pop-metalt, azok minden bizonnyal megnyalják ajkukat a lemez hallatán, a harcosabb vitézeknek azonban az ajkak esetében valószínűleg marad a biggyesztés. (A deluxe-kiadás öt számán kissé kiköszörülik a csorbát pár füstölgő, remek gitárszólóval és karakán kiállással, amivel egy-egy röpke pillanatra képesek felidézni még a fénykorában élő Rhapsodyt is, kár, hogy nem ez a koncepció képezte az egész album alapját.)

Garael