A karácsonyi ünnepkörben élelmes vállalkozók kezdettől fogva fölismerték a kiaknázható anyagi lehetőséget (a vásárlók hiszékenységét és naivitását nemkülönben). Természetesen a zenészek sem akarnak kimaradni a "jóból", ezért az ünnepek közeledtével a boltokat rendre elárasztják a karácsonyi hangulatú, ihletésű hanghordozók, a klasszikus műfajtól a jazzen át a popzenéig mindenki ízlésének megfelelően válogathat a bőséges választékból. Ha igényes a dolog, nincs is ezzel semmi baj, és amikor a '90-es évek derekán a Savatage mellékvállalkozásaként beindult a Trans-Siberian Orchestra, mi is lelkesen helyeseltünk, mondván, ebben a karácsonyi őrületben miért ne lehetne kedvezni a keményebb, kijezetten rockos stíluspreferenciáknak?

Paul O'Neill és Jon Oliva közös vállalkozása rövid úton hangos siker lett, és bár az első lemezeket magam is begyűjtöttem, volt némi keserű szájízem, mert gyanítottam, hogy a grunge időszakban megcsappant népszerűség miatt egyre kevésbé rentábilis Savatage-nak éppen a TSO adta meg a kegyelemdöfést. Az időközben monumentális rockszínházzá fejlődött, milliós lemezeladásokkal büszkélkedő TSO természetesen nem volt előzmények nélkül, hiszen az Amerikában méltán népszerű Mannhaim Steamroller már a '70-es évek óta magas színvonalon művelte a rock-klasszikus fúziót és annak karácsonyi változatait. O'Neill és Oliva ötlete tehát nem volt éppen eredeti, de a káprázatos, nagyszabású megvalósítás végül őket tette etalonná.

Ezek után nem meglepő, hogy a TSO farvizén navigálva mások is igyekeznek révbe érni, ilyen formáció a korábbi TSO vokalistákból verbuválódott The Kings Of Christmas, vagy a TSO tribute bandaként indult és idővel TSO zenészekkel is bővülő Wizards Of Winter, ami – vélelmem szerint – még a nevét is a "Wizards In Winter" című TSO dalból kölcsönözte (The Lost Christmas Eve, 2004).

A TSO szekere manapság olyan elképesztő lendülettel száguld, hogy egy ideje már arra sem kell energiákat pazarolniuk, hogy újabb és újabb kiadványaikkal az eredeti karácsonyi tematikát kövessék. A "Letters From The Labyrinth" is független ettől az ünnepkörtől, maradt viszont a cukros-mázas körítés, a klasszikus zenei közhelyeket kiaknázó olcsó, vásári szemfényvesztés, javarészt szemplerekkel. Mozart, Beethoven, Csajkovszkij után most épp a Bach/Gounod-féle "Ave Maria" került terítékre (Lullaby Night). Hogy meglepődtünk!

Nem állítom, hogy Krisztus születése ünnepének közeledtével nem bányászom elő az interneten nevetségesen olcsón beszerezhető első TSO albumokat, de ez így hatodjára, ráadásul a karácsony bája nélkül halálosan fárasztó. Az amerikai alsó- és középosztályt lehet, hogy meg lehet ilyesmivel vezetni szinte évről évre, de a klasszikus zenei örökséggel közeli ismeretséget szerzett és őrző európai értelmiség (bevallottan egyre szűkülő közönségének) gyomra ezt már nem nagyon veszi be – még akkor sem, ha közben rajongásig szeretjük a jazzt, a bluest és a keményebb, modern műfajokat is.

A Scott Kelly billentyűs és felesége, Sharon által életre hívott TSO klón, a Wizards Of Winter nélkülöz minden szégyenérzetet, még arra sem ügyeltek, hogy legalább ne egyszerre jelenjen meg immáron egyébként második lemezük a TSO soron következő albumával. A szembeötlő hasonlóságok okán kézenfekvő volt tehát, hogy a két kiadványt egyszerre értékeljük. A "The Magic Of Winter" éppen olyan geil, sablonos alkotás, mint eddig bármi a TSO-tól, de kategóriáján belül egyáltalán nem marad el a nagy példaképtől, pedig nyilvánvalóan lényegesen kevesebb pénzből gazdálkodtak. Sőt, azt kell mondjam, a bátrabb szólók és a kompromisszum-mentesen karácsonyi ihlet miatt sokkal jobban tolerálható.

Azt hiszem, már így is többet írtam ezekről az anyagokról, mint amit ténylegesen megérdemeltek volna. Mindkettő a maga módján minőségi alkotás kiváló zenészekkel, de engem már nagyon hervaszt az év egyik legszebb és lényegében vallási tartalmú ünnepének ez a szisztematikus, pénzszagú kizsigerelése. Persze ez megy minden fronton, elég bekapcsolni a TV-t vagy sétálni egyet a bevásárlóközpontokban. Nem mondom, szentestén halkan duruzsoló "bútorzati" zeneként el tudom képzelni, bár mostanában szívesebben hallgatom olyankor Harry Connick Jr.-t, Diana Krallt, Lee Ann Womacket, vagy – igen, jól látjátok! – Michael Bublét (nem mintha ezek kevésbé üzleti indíttatású vállalkozások lennének).

Tartuffe