Először is. Nagyon örülök a kezdeményezésnek, nagyon becsülöm Weisz doktort (Kalapács, Zorall, Dance, Carmen, stb.), hogy ezt tető alá hozta, annyira, hogy erőfeszítéséért virtuális Dionysos plakettet adok át a szerkesztőség nevében. Aki kicsit is ismeri a szakmát belülről, tudja, hogy bár a "Metal konzílium" egy ideális állapotot láttat, a valóság ennél árnyaltabb. Megy a fikázás rendesen oda-vissza, a szakma néhány önjelölt megmondó embere (főleg gitárosa) rendszeresen értekezik arról akár nyilvánosan is, hogy melyik zenész miért szar, lett légyen az hazai vagy külföldi, feltörekvő üdvöske, na adj' Isten világsztár. Ebben a közegben összefogni és lemezt kiadni a rockszakma krémjének részvételével, az mindenképpen becsülendő és maximális tiszteletet érdemel. Ehhez a vállaláshoz képest pedig (szinte) jelentéktelen, hogy egy önjelölt rockfirkász-megmondó mit vet papírra a sokadik hallgatás után.

A lemezt még nem birtoklom fizikai formátumban, de ennyi pénzért meg fogom venni. (Kétkedés esetén a lemezgyűjteményemről fényképet csatolok). Ezt csak azért írtam, mert az általam meghallgatott anyagban sem a dalok sorrendje, sem a címek nem stimmelnek, ami félrevezető lehet. Nálam rögtön Kalapács Józsi "nyit" (a valóságban egy Intro indítja a lemezt, számomra meglehetősen funkciótlan és kurtán-furcsa Europe "Girl From Lebanon" megidézéssel).

Na, szóval itt van "elsőként" Kalapács Józsi és az ő vibrátója. Tudom, hogy érdemei elévülhetetlenek és a magyar metal egyik legnagyobb alakja, de az őszinte nagyrabecsülés és tisztelet mellett is azt tudom mondani, nekem az első sor szinte fájt: "Minden ember csodát váháháháháháháháááár" – Jajj! A dal pedig nagyon jó, sőt a lemezen talán a legjobb, a Nagy Máté által odapörkölt szólóra pedig szavak nincsenek. Összességében is elmondható, hogy ha a dalok egységes színvonala fel tudott volna nőni a hangszeres játékhoz, akkor ez helyből toplistás lemez lenne az idén. A főhős elmondta, hogy ezek olyan szerzemények az elmúlt 15 év terméséből, amelyek valamiért nem kerültek lemezre egyik vagy másik zenekarával. Tulajdonképpen ez nyílt beismerése annak, hogy itt a (minőségi) szűrőn már egyszer fennakadt dalokat hallunk feltuningolva.

Ahhoz képest viszont nagyon is süti a cucc. A sajnálatosan az egyik legjobb magyar toroknak (Rudán Joe) jutott "Pálinkát!" az egyetlen, amit a mezőnyben kimondottan laposnak érzek, a rossz prozódiáról nem is beszélve, a többi dal viszont egyenletesen jó színvonalú. Nem születtek ugyan definitív magyar metal himnuszok, viszont hangszeresen sikerült őket annyira megerősíteni, hogy gond nélkül hallgattatja magát az anyag.

Majdnem minden dalban más énekel és majdnem minden dalban más szólózik Weisz doktor halál precíz és vastag ritmusozása mellett. A legjobb rockénekeseink sem jelentenek igazán világszínvonalat (lásd pl. Kalapács már megidézett vibrátója), de megbízható torkok. A lemez végére feltett angol nyelvű változatoknál ez egyértelműen lemérhető. A nemzetközi havi rocktermésből simán találunk hasonló minőséget. A gitárszólók terén viszont más a véleményem; azok annyira oda lettek pakolgatva, hogy hasonló teljesítményért időt nem kímélve kéne szörfözgetni rendesen a neten. Itt nincs is értelme senkit kiemelni. Bodor Mátétól Jung Norbin át, Vörös Attiláig csupa állkoppantós jutalomjáték, és a tény, hogy ezt összehozták, sokkal fontosabb az okoskodásaimnál, még ha van is alapja a leírtaknak.

Túrisas