Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlap:
www.axel-rudi-pell.de

Hogy milyen az új ARP album? Hát ugyanolyan, mint a többi! És ezzel a legyintéssel felérő megállapítással el is intézhetnénk az egész kritikát. Mert Rudi barátunk nem lett sem jobb gitáros, sem a komfortzónájából kilépő dalszerző legutóbbi lemeze óta, és ha mégis boncolgatni szeretném a különbségeket, amikkel meg kell töltenem ezt a virtuális papírlapot, akkor azok csakis árnyalatok lennének – amolyan szivárványszínűek, ugye, értitek?

Be kell vallanom, számomra a legnagyobb értékmérő egy ARP albumon, hogy mennyi unalmas ballada szerepel rajta: ha a számok zöme a tempósabbakból ered, akkor számomra oké a dolog, ám ha Pell éppen lírai hangulatban van, akkor bizony ujjam automatikusan rááll a tovább gombra, és rossz esetben ezzel az album nagy részért ignorálom is. Most azonban kissé zavarban vagyok, mert ugyan a "Game of Sins"-en nincs egyetlen lírai sem – talán a "Lost In Love"-ot kivéve –, mégsem mondhatok sommás ítéletet. Egyrészt, mert a Tony Martin-érás Black Sabbath világában fogant hosszú, epikus szerzemények bármennyire is autentikusak, nem igazán tudnak példaképeikhez felnőni, másrészt azonban nem lenne elegáns egy egyszerű "unalmas" jelzővel illetni őket, még akkor sem, ha annyi izgalom szorult beléjük, mint két órányi TV-s távgyógyításba, ahol a végkifejlet tutira a csodás gyógyulás.

Pell karakteres világának ugye ez az erénye, de a hibája is: akik elvannak az ismerős dallamok újratolmácsolásával, azok mindig megkapják, amit szeretnének, ám akik némi továbblépésre vágynak, azoknak inkább ajánlom Forrest Gumpot, aki nem csak, hogy továbblépett, de tovább is futott. Amellett azonban, hogy Pellt mindig is remek dalszerzőnek éreztem, úgy gondolom, ezt az epikus, hosszan felépített és szólókkal tarkított világot nem kellene erőltetni, mert az önismétlés a szerző szintjén elkerülhetetlen, instrumentális munkája nem annyira izgalmas, hogy lekösse a hallgatót, dallamvilága pedig jobban érvényesül a rövidebb szerzeményekben. Gioeli ugyan menti a menthetőt, rajta nem múlik a dolog, bár néha úgy érzem, a sokadik hat percen felüli szám már az ő tűrőképességének is sok, és valójában unja az egészet. Persze mielőtt bárki megvádol, hogy éppen én rovom fel az önismétlési attitűdöt, valamint a biztonsági játékot, aki képes egy egész karácsonyi szabadság alatt mákos bejglit enni töltött káposztával, annak csak annyit: ezúttal a "reboot"-os részek sem sikerültek olyan erősre, mint amit még újdonság hiányában tolerálni lehetne, talán még a "Falling Star" és a "The King Of Fools" repetázza jóízűen a diszkográfiányira ugró ismerős dallamokat.

Egy dolgot azonban mindenképpen meg kell jegyeznem: Bobby Rondinelli képes volt egy kis izgalmat hozó lüktetést vinni a dalokba, és ha nem is földrengés szintjén, ám éppen annyira, hogy ne fulladjon végleg érdektelenségbe a kissé vontatottra sikeredett játék. Még akkor se, ha bűnös izgalomból fakad.

Garael