Kiadó:
Gegentrend Records

Honlap:
www.pokolgep.hu

Elmúltak már azok az idők, mikor a Pokolgép énekes váltása oly nagy vihart kavart – bár gondolom, az albumról kialakított vélemények egyik sarkalatos pontja Tóth Attila teljesítménye lesz, ez pedig Rudán Joe után nem éppen kényelmes kiindulópont. Szerencsére a Pokolgép zenéjét elsősorban Kukovecz Gábor elképzelései alakítják, de miket is írok? Miért szerencsére? Hiszen Tóth Attila, ha alapvetően más stílusban is, de képes volt egy Joe kaliberű vokalista után újra magasba emelni azt a bizonyos zászlót, amit együtt lobogtathatnak a fanok, ugyanúgy, mint a kilencvenes években. Mert ez az album – a bivaly megszólalástól eltekintve –, akkor is készülhetett volna, mondjuk, az "Adj új erőt", illetve a "Vedd el, ami jár" után. Persze lehet most sopánkodni, hogy de kérem, 2016-ot írunk, ám úgy gondolom, azok, akiknél a minőséget, vagy az ízlésbeli komfortzónát nem a továbblépés, vagy az új megközelítés határozza meg, most elégedetten dőlhetnek hátra. És mielőtt azzal vádol az olvasó, hogy nem elég a nosztalgia-faktorra gyúrni, akkor megnyugtathatom, a leírtak ellenére ez kimondottan nem a nyugdíjasok lemeze, köszönhetően a lemezen uralkodó, érezhetően jókedv szülte impulzivitásnak .

A "Metálbonba" egy ízig-vérig post-Kalapács éra utáni Pokolgép lemez. Hogy ennyi elég-e? Aki szereti az együttest, annak mindenképp, de ezen felül úgy vélem, hogy a "Csakazértis" óta mindenképpen a legjobb, legegységesebb produktumról beszélhetünk, és ennek mindenképpen örülök. Én ugyanis igen kedvelem az együttest, ami a "Puma cipős–PVC dzsekis" kezdeti attitűd ellenére is tartalmazott valami olyasfajta érzékenységet, – ezt elsősorban a zenei világra értem –, ami meg tudott érinteni, annak ellenére, hogy a fémbe vésett rocker-lét toposzait saját szociális helyzetemből mindig is nevetségesnek találtam – volna, ha nem tudom, hogy a marginalizálódás elleni harc egyik első lépése a konformitás, aminek kialakításában a zenének igen nagy szerepe lehet. Ez a gondolatsor azonban nem vonatkozik a szövegvilágra, ami szintén maradt a nyolcvanas/kilencvenes években, és mind szóhasználatában, mind a célcsoportot tekintve avítt és túlhaladott: ezen azért változtatni kellene. (Kivéve természetesen a feldolgozott Ady Endre verset, ami azért jelzi a sokszor suta mondatok mögötti irodalmi érzékenységet is, bár meg kell mondjam, hogy nemzetközi szintű, zeneileg hasonló közegben mozgó Primal Fear sem éppen veretes dalszövegekkel rukkolt elő legújabb albumán, és ha versenyt kellene hirdetni a frázisok pufogtatásában, nem biztos, hogy magyar győzelem születne…)

A zene viszont robban, mint a metálbomba, mind a hangzás, mind a dallamok tekintetében, a zenészekre pedig igazán nem lehet panasz. A fiatal dobos, Kleineisel Márk remek választás volt, energikus, lüktető játéka kiválóan illeszkedik Kukovecz Gábor gitárjátékához – és ebben bizony nem érződik a korkülönbség. A szerzeményekben ugyan fel-felfedezhető néha egy-egy már elsütött ötlet újrahasznosítása, de egy olyan markáns dallamvilággal rendelkező csapatnál, mint a Pokolgép, ez elkerülhetetlen, az ismerős pillanatok mértéke pedig nem csap át zavaróba, esetleg önparódiába, hála azoknak az apró finomságoknak, melyek szinte minden számban mosolyra húzhatják a hallgató száját – pl. a nyitó "Álarc lehull"-ban az a Megadeth-es gitárszóló, de említhetném a "Szemtől szemben" Acceptes, barázdabillegetős riffjét, vagy a "Metálbomba" Dickinsonos közönségénekeltetős részét, amiben Tóth Attila szinte operaénekesi teljesítményt nyújt.

A lemez hosszával nincs bajom, töltelékszámok nincsenek, és a koherenciát sem töri meg oda nem illő dal: ettől tud ez az alig negyven perc olyan gyorsan elszaladni. Az pedig egy pokolgép esetén igazán becsülendő teljesítmény, ha az ember kényszert érez – ráadásul képes is rá – hogy újra- és újraindítsa, mindenfajta rossz szándék nélkül és szörnyű dolgok helyett örömet hozóan.

Garael