Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Szeretném azt írni a Rhapsody Of Fire új lemezére, hogy igen, magukra találtak, és a kettészakadás előtti színvonalon forgatták le az újabb "cinema metal"-t. De ezt két okból sem tehetem, amiből az első még hagyján, hiszen az idézőjeles kifejezést Luca Turilli mester védjegyezte le magának. A második azonban már komolyabb problémát jelent, ami immáron krónikusnak mondható, még akkor is, ha a "beteg" állapota azért korántsem olyan rossz, mint legutóbb, de mégis – és itt jöjjön a kritikus fejcsóválása, mert ha a jóra hallgatás aktusa sem működik, akkor ott valóban akad valami a gépezetben.

De ne legyünk ennyire elkeseredve, mégis, mi az, ami előrelépést jelent a haloványnak bizonyult előző albumhoz képest? Mert el kell ismerni, a Rhapsody előd-bandájából újra előcsalogatott Roberto De Micheli gitáros minden tudását összeszedve próbálta meg Luca Turilli csárdásos-arpeggiós-sikongatós futamaival ismét megteremteni a sárkány-mágiát, kár, hogy a népmesétől eltérően a tanítvány ezúttal nem tudta túlnőni a mestert. Micheli ettől függetlenül dicséretet érdemel, szólói egyértelműen a dalok pozitív momentumait jelentik. Fabio Lione sem felejtett el énekelni, még ma is képes a telefonkönyvet zokogós-pátoszos eposszá dalolni, Alex Staropoli pedig a stílus határait döntögetve, néha már-már progresszív futamokkal dobja fel az alapvetően egyenes vonalú dalokat .

Hát akkor meg mégis, mi a baj? Tulajdonképpen az, ami a 1,5%-os tejjel is – jó az, csak mégsem az igazi. Amolyan light, csökkentet élvezet, amiben van némi tartalom, de akkor is csak erős "lelki rásegítéssel" lehet elfogadni a valódinak. Nem az a gond, hogy maradt az alapvetően komor hangulat, amiből akár igazán jó is kisülhetett volna – sőt, a "Winter's Rain" a maga monumentális alapriffjével újfajta árnyalatokkal gazdagítja a Rhapsody univerzumot –, de úgy érzem, ezúttal sem sikerült olyan emlékezetes dallamokkal előrukkolni – kivéve talán a klipnóta "Distant Sky"-t –, mint amilyenekkel játszva dobálóztak az aranykorban.

Azt persze nem vitatom, hogy lehetséges, bennem van a hiba, és Luca dallamvilágát egyszerűen saját ízlésemnél fogva jobban szeretem – ebben az esetben a minőségre vonatkozó megállapításom a gitárjátékban tanúsított színvonal-különbséget kivéve tényleg szubjektívnek tekinthető, de ha az utolsó, monumentálisra bővített "The Kiss Of Life" unalomba fúló önismétlését hallom, sikerül megvigasztalnom magam, hogy nem csak az én készülékemben lehet a hiba. Hiába hát a csatasorba állított, a klasszikus élt erősíteni hivatott női operaénekes hang, ha az egyik csúcspont, a "Rage Of Darkness" dallamai csak azért tetszhetnek ennyire, mivel a refrénre szinte tökéletesen rá lehet énekelni a korábbi nagy sláger, az "Eternal Glory" sorait, és hát a "Shining Start"-t is megírták már egy más címmel.

Lehet, persze, hogy csak én vagyok ilyen fanyalgó, és inkább üdvözölnöm kellene a néha egész modern riffeket is felvonultató, ugyanakkor a klasszikus albumok hangzásához visszakanyarodó akaratot, de mit tegyek, ha ez számomra kevés, főleg az albumot megelőző nyilatkozatok fényében, melyek a csapat csúcsteljesítményét ígérték. Ez persze igaz, a csúcspont ERRE a csapatra vonatkozik, de valljuk be, az eddigi két lemezből nem volt nehéz a jelenlegit jobbnak kihozni, ami csak akkor nem sikerülhetett volna, ha Fabioék hirtelen modern metalba váltanak – bár ki tudja. Ebben a fantáziavilágban minden megtörténhet, még az is, hogy a Rhapsody Of Fire már sosem fog a kedvenc csapatom lenni. Ebben az esetben viszont nem akarok a mese részese lenni.

Garael