Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.vancanto.de

Ne legyetek szájhősök, csináljatok ti metal operát, ha tudtok – mondhatta volna Tobias Sammet a Van Canto legénységének, akik aztán kapva kaphattak az alkalmon, nehogy már épp ők maradjanak ki a nagy operázásból – főleg, ha a hangszeresek árát is meg tudják spórolni. A szájdudások nem is csináltak segget a szájukból – inkább hangszert –, bár azt belátták, hogy a megfelelő grandiózus hatás eléréséhez kevés a hat egységnyi száj, illetve szócséplés, így aztán beerősítettek kórus fronton: az új "a capella" metal musical színpadán ezúttal már nem csak az együttes tagjai koptatják a nyelvüket, a közreműködő dortmundi gyermekkórus, és a londoni Metro Voices – akik a nevükkel ellentétben nem egy underground alakulat mondjuk a kettes vonalon – úgy gondolom, megfelelő pótlékot biztosítottak a vállalkozás sikeréhez. Ami ezúttal nem csak széles szájú, hanem széles vásznú kivitelben borította ránk ki kinek, milyen felfogásban értendő áldását.

Ezúttal tehát nincsen hatásvadász feldolgozás, van azonban összefüggő történet és megfelelő hangtónusú narrátor a welsh színész, John Rhys-Davies személyében, úgyhogy a nagy vállalkozásba fejszét vágott, vagyis dudált brigád mondhatjuk, mindent megtett annak érdekében, hogy kéz, illetve szájnyomatukat ott hagyják a metal zene panteonjában. Mert az biztos, a Van Canto történelmet írt, hiszen akárhogy is nézzük, ez az első metal musical a capella – ráadásul semmivel sem rosszabb, mint a power metalos gyökerekben edződött társaké – azon persze már lehet vitatkozni, hogy mennyire művészi és eredeti a dolog, hiszen azt is meg tudom érteni, aki az egészet vásári mutatványnak tartja, ahol Miska medve és Maki majom úgy táncol, ahogy a gazdik fütyülnek. Illetve dumm-dummolnak.

A zenei gyökerek nagyban persze nem változtak, ebből a szempontból a csapat megmaradt a Nightwish-Rhapsody-Manowar tengelyen, ami azonban a sztorit illeti… Nos, az is. Ebből fakadóan tehát nem biztos. hogy a világirodalom csúcsait ostromolja a „librettó”, lehet, hogy még a fenekét sem, de hát a szövegkörnyezet a nagy testvérnek, vagyis a klasszikus operának sem tartozik az erősségei közé.

Zeneileg azért vannak nüansznyi eltérések a korábbiakhoz képest, talán soha nem volt ennyi tempóváltás egy-egy Van Canto szerzeményen belül, mint most, gondolom, ez a musical-hatás fennköltnek, vagy változatosnak gondolt része, én azonban istók uccse, élvezem. Ami azonban nem tetszik: a fiúk és lányok kezdik komolynak gondolni magukat – aminek ugye ez a musical formátum is a bizonyítéka – remélem, nem hiszik el magukról, hogy a puszta szórakoztatáson kívül bármiféle értéket is teremthetnek. Még szerencse, hogy az egyébként rájuk jellemző optimista hangvétel megmaradt, és a drámainak vélt pillanatokban is találni a hatásvadász profizmuson túlnyúló, amatőr bájat, amolyan "szórakoztassuk magunkat, hátha másnak is tetszik" attitűdöt.

Remélem, hogy a csapat továbbra is megmarad ebben a szerepben, mert a továbblépést ezek a keretek nem hiszem, hogy elbírnák, és úgy dőlne össze az egész felépített produkció, hogy még a szánk is tátva maradna. Akkor pedig nincs se tratatata, se dumm-dumm, csak egy nagy puff. Méghozzá pofára.

Garael