Kiadó:
Nadir Music

Honlap:
www.perseuspowermetalband.com

Még szerencse, hogy ismertetőim kiválasztásában az albumborító sokadrangú szerepet játszik: ha nem így lenne, akkor a Perseustól úgy menekültem volna, mint ortodox macsó a kék osztriga bárból – még szerencse, hogy a youtube világában nem kell az embernek a vizuális esztétikai érzékére hagyatkozni.

A csapat ugyanis az a tipikus, másodvonalas power/heavy metalt játszó alakulat, akik egy jó producer, kedvező pillanat és persze megfelelő környezeti befogadó készség fennállása esetén nyugodtan helyet foglalhatnának a Hammerfall mellett, esetleg egy kedélyes vállveregetéssel tudatosíthatnák, hogy ha szerencséből nem is, de tehetségből jóval többet kaptak, mint a svéd alakulat.

A csapat persze nem találta fel az olasz, izé, spanyolviaszt, munkájukból úgy kandikál kifelé a dallamosabb éveit taposó Iron Maiden, mint az egyszeri dzsinn a lezárt palackból, csak hát Perseusék ki is engedik onnan azt a bizonyos szellemet… A deja vu megidézésében persze nagy szerepe van a banda énekesének,  Antonio Abate-nek, aki ha kell, áriázik, amúgy Dickinson módra, de ha a helyzet úgy kívánja, Halfordként  süvölti el a Judas Priestesre vett riffek felett  a papos dallamokat. (Nem véletlen, hogy egy JP tribute bandából pottyant a brigád frontemberi posztjára.)

Az album egyébként amolyan koncept-sztori, amit – szerintem szerencsétlen módon – gyakran törik meg a történet elemeit felerősíteni kívánó zenei töltelékek, apró átvezető hangulati elemek, sajnos éppen mindig akkor, mikor már éppen ki tudtam választani, hogy a fejemet lengetem, vagy az öklömet rázom, de talán ez a legnagyobb hibája is a produkciónak. Ha pedig az elektronikus zenelejátszás korában megadatott lehetőséggel élve ignoráljuk ezeket az igazából felesleges elemeket – mert azért ne higgye senki, hogy a történet újrafogalmazza mondjuk az egzisztencializmus lényegét – akkor megkapjuk azt a power eszenciát, amiért a stílus szerelmesei örömkönnyeket onthatnak.

Érdekes módon – és ami a csapat tehetségét mindenképpen dicséri –, a nyilvánvaló zenei hatások ellenére is sikerült valami olaszos bájat és könnyedséget belevinni a végeredménybe, amitől nem szögletes ridegvasat kaptunk, pedig a dobos Feliciano Lamarina a lelkét is kidolgozza az ikergitáros témák mögött, hogy a hangulat megfelelően morózus legyen. Természetesen azok is jól járnak, akik a remek dallamtémák mellett a klasszikus felépítésű gitárszólókért rajonganak, a banda ezért felelős tagjai a stílus sztenderdjeinek megfelelő színvonalon hozzák a kötelező köröket, talán a kissé erőtlen hangzás az, ami valamit elvesz az instrumentális részek élvezeti értékéből.

Nem hinném, hogy a Perseus a jövőben felváltja a lassan nyugdíjba vonuló öregeket, de hát nekik nem adatott meg az a helyzeti előny, hogy felfedezzék mondjuk a NWOBHM-t, ennek ellenére bátran merem ajánlani azoknak, akik váratlan meglepetésként szeretnek szembesülni kedvelt stílusuk precíz, sőt, egyes elemeiben virtuóz prezentálásával.

Garael