Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.joelynnturner.com
facebook.com/joelynnturnerofficial

A blogunk úgy van beállítva, hogy egyszerre tíz cikk legyen olvasható "lapozás" nélkül, a többit már csak kattintások sorozatával, vagy a keresés funkció alkalmazásával lehet elérni. Nem tudom, hogy ez jó-e, de így van; tíz bejegyzés még egy termékeny hónapban is lefedi a havi bejegyzések felét. Mostanában pár írónk elvesztése és mások szórványos tevékenysége miatt az a helyzet állt elő, hogy a "kurrens" cikkek közül 6-7 az én tollamból származik. Azt tudom, hogy ez nem jó: ez nem álszerénység, csupán annak beismerése, hogy a túlságosan homogén felület unalmas, ráadásul a csúcsra járatás egyfajta sablonosságot indukál...

Ha már itt tartunk, véleményem szerint éppen ezt kockáztatja a Frontiers kiadó is. Erről többször elmélkedtünk már itt, ezen az oldalon: Serafino Perugino elkötelezettségből, rajongásból, vagy üzleti szempontok miatt – ezt nem tudhatom – eszméletlen mennyiségben ontja a dallamorientált lágyabb/keményebb rockzenét – ami ráadásul nagyrészt mesterségesen kreált vagy új életre keltett formációk futtatását jelenti. A Frontiers CD-hozama lassan a Niagara-vízesés vízhozamával vetekszik... Ez a műfaj közönségének alapvetően jó hír, de óhatatlannak tűnik, hogy egy idő után belefut az egysíkú homogenitás és a kiszámítható sablonosság csapdájába, a "roster"-en szereplő muzsikusoknak hosszú távon inkább kárt, mint hasznot okozva.

Nem is tudom, hogy a Sunstorm miért ezen a néven fut, amikor mindenki tisztában van vele, hogy e mögött valójában Joe Lynn Turner áll bérelt dalszerzőkkel és muzsikusokkal, akik gyakran váltogatják egymást. Most azt kell mondjam, egy ütőképesebb csapat került az egykori Rainbow és Deep Purple énekes mögé. Perugino kizárólag olasz zenészeket bérelt föl a munkára, akik között az "ubiquitárius", azaz, mindenütt megforduló Alessandro Del Vecchión túl örömmel üdvözlöm a zseniális gitárost, Simone Mularonit (DGM, Empyrios). Az előző lemezen sokat dolgozó skandináv dalszerzők, Soren Kronqvist és Daniel Palmqvist mellett most ők kapták a főszerepet.

Del Vecchio és Mularoni tehát nem csak bérelt stúdiózenészek, de a komponálásért is fő felelősök. Sajnos Mularoni igazodott a lityi-lötyi, AOR-os elvárásokhoz és a keményebb, progresszívabb vénáját elhagyva inkább csak szólókban villogtatja kivételes tehetségét. Ott viszont nagyon. Nagyjából ez is az egyetlen igazi erénye az albumnak, máskülönben egy izgalommentes, rutinszerű andalgás az egész, ami néha kifejezetten formás, tetszetős ugyan, de ártalmatlan, jelentéktelen szórakoztatás valódi következmények és maradandó nyomok nélkül...

Tartuffe