Honlapok:
www.davebrons.com
facebook.com/DaveBronsMusic

Jelen fúziós király Tom Quayle műsorában tűnt fel először, mint később kiderült, nem véletlenül. Jó kis promóciót készítettek elő Dave-nek, mivel null kilométeres gitárosként egy laza 9000 fontos összeget sikerült összelapátolnia adományokból a debütáló albumára. Nem hiába, ha akadnak kapcsolatok, azokat kőkeményen ki kell használni. Azóta is stabil szereplő a "The Guitar Hour" műsorban, aminek köszönhetően a már elkészült album is kapott egy jó kis reklámot, nyilván nem fogytak milliók a lemezből, mivel már alapvetően nem fogynak lemezek, de egy ilyen első albumos arc nem vágyhat ennél több segítségre.

A szerző EVH+filmzene egyvelegként definiálja önmagát és anyagát. Az ízléses hangszerelés és helyenként a gitár teljes mellőzése, valóban alátámasztja a filmzenés hasonlatot, de az EVH (szigorúan gyk: Eddie Van Halen) felemlegetés masszív baromság. Standard melodikus-rock stílusban tálalja zenei gondolatait Brons úr, a gazdag, nagyzenekarral megtámogatott felépítmény igazán kellemes összhatást eredményez.

A számsorrend megválasztása nem feltétlen az én ízlésemnek való, valószínűleg nem a "Star" című melankolikusabb tétellel kezdtem volna. Alapvető baj nincsen a szerzeménnyel, egy gyönyörű melódia köré épül a sztori, a zongora és a gitár a két főszereplő, viszont egy picivel dinamikusabb szerzemény jobban belökte volna a motort. Tetszetős a gitármentes kiállás a dal közepén, a billentyű és a vonósok csont nélkül elviszik a történetet és ez a rész valóban erőteljes filmes hatást mutat. A kettes dalt a szerző gyermekének születése inspirálta, ismét szellősebb kezdésből fejlődik a dal egy tömörebb szerkezetig, a refrén pedig valami pazarra sikeredett. Végig játékos futamokkal és tremolójátékkal operál a szerző, erőteljes Vai hatás fedezhető fel, nincs ezzel semmi gond, kit ne inspirált volna Steve? Személyes kedvencem a "Miracle Maker", itt egy pillanat alatt evidenssé válik, hogy szigetországi szerzővel állunk szemben. Kelta hatások és dallamvilág skót duda, ill. dudaszerű tapping játék. Tiszteletét teszi Tom Quayle is egy vendégszóló erejéig, a tőle megszokott hi-tech legato futamokat szerencsére kicsit sikerül oldania, és egy kifejezetten "pop" hatású, élvezhető témát prezentál. Klasszis darab, wow! A "Desert Rose" nem egy Sting átirat, saját szerzemény, lágy ujjal pengetős akkordbontásokkal, üveghangokkal jutunk el a végkifejletig. Ez a része nagyon erős a lemeznek.

A "Voyager" erőteljes hasonlóságot mutat a nyitó "Starral" nem tudom, hogy ez valamiféle koncepció volt-e. Talán ebben a tételben próbálja a legnagyobb szólót villantani Dave, több-kevesebb sikerrel, azért hallatszik, hogy nem az NB1-ben vagyunk. A Spanyolországban töltött gyermekkora inspirálta "Father", flamencoszerű bontogatásból indul, a fő motívum nekem plágium gyanús, de nem tudnám megmondani, hogy mi az. A "Drivin' Rain" szinte semmi gitárt nem tartalmaz, inkább a filmzenés irányvonal a meghatározó benne. A bibliai sztorit feldolgozó "Crucify" erőteljes neoklasszikus gyökerekről árulkodik, Yngwie mester valószínűleg gyakran pörgött a CD lejátszóban. A záró szólóban Paul Bielatowicz (ex-Neal Morse, Carl Palmer) nem hétköznapi virtuozitásáról tesz bizonyságot.

Valószínűleg ezen a ponton befejeztem volna a lemezt, mint oly sokaknál, itt is fölöslegesnek, időhúzásnak érzem az utolsó dalt. A lemez hangzása megfelelő, megüt egy elég magas szintet, de ehhez finoman szólva sem szükséges 9000 font. Cirka 3-4 szoftverrel és számonként 20-30 forintos összeggel számolva abszolválható lenne a feladat. A nagyobbik probléma a szemérmetlen árazás, egy digitális anyag ne kerüljön 8 font+ÁFA összegbe. Ez magyarítva több mint, 4000 forintra jön ki, ilyen magas áron nem realitás a művészek támogatása.

 A lemez itt meghallgatható

Jack Rose (Mádi N.)