Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.metalchurchofficial.com
facebook.com/OfficialMetalChurch

Az ikonteremtésre hajlamos heavy metal színtér igazi templomot avatott az 1980-ban alakult bandával: az, hogy a templom néhány alkalommal ima helyett a kiárusításnak adott helyet, mégpedig a tehetség filléres elosztogatásának, nem jelentett akkora gondot, hiszen jól tudjuk, a nagyérdemű a bálványok építésénél csak egyben jobb – azok lerombolásában. Ráadásul ha ezt a csapat saját maga teszi meg, máris könnyebb, a magasztalás mellett a rocker társadalom csak egyben jobb, a csalódás keltette ökölrázásban, még szerencse, hogy a thrash botránylapok olvasóival ellentétben a metalt hallgatók zöme a fülének, és nem a szemének hisz, a bukás keltette "fikaáradat" így némileg objektívabb alapokon nyugszik.

A már a nevében is ikonikus Metal Church pedig megjárta a maga karrierének hullámvasútját, aminek részletezésébe nem mennék vele, Lev Tolsztoj egyébként is megírta már a Háború és békét, mintegy nyolc kötetben, őt pedig nincs kedvem a szaporított szavak számában felülmúlni, így gyorsan rá is térnék a lényegre. A zenekar olyan sanszot kapott az élettől, amit nem kihasználni egyenesen vétek, hiszen az újra csatasorba álló, reaktiválódott Mike Howe-val azt a korszakukat reprodukálhatták, mellyel talán a legtöbb kritikai elismerést zsebelhették be, annak ellenére, hogy a Howe-val asztalra letett három album korántsem a korai időszak tüskésebb, ridegebb komplexitását képviselte, és a dallamokat előtérbe helyező, a blues mágikus lüktetését szuggeráló témák könnyen megakadhattak azok torkán, akik a stílus morózusabb, extrémebb megközelítésű kompromisszum-mentességével azonosultak. Ráadásul az énekes valamiféle genetikai csoda folytán képes volt hangjának minőségét a civil évek alatt is megőrizni, dallamai pedig továbbra is szerves egységet alkotnak Vanderhoof dalvázlataival, ez pedig Mike metal színtérről történő kiszakadását tekintve egyenesen bámultba ejtő.

A szinte egységesen elalélt magyar kritikai közvéleménnyel ellentétben – bár lehet, hogy nekik van igazuk – én azonban nem vagyok teljes mértékben elégedett, annak ellenére sem, hogy az anyag zeneileg a "Hanging In The Balance" szerves folytatása. A nyilvánvaló töltelék számok mellett ugyanis a sikerültebb szerzeményekkel sem tudták tökéletesen azt a "mágikus", keserédes hangulatot a lemezre varázsolni, mellyel annak idején sikerült kiemelkedni hasonszőrű társaik sorából. Persze az is lehet, hogy csak én lettem öregebb, és már nem vagyok annyira fogékony arra a fajta misztikum-teremtésre, vagy annak hiányára, ami a csapatot korábban jellemezte, esetleg az ízlésem változott olyan mértékben, hogy sokadszori hallgatás után is csak refrén töredékek maradnak meg emlékezetemben. (Bár a lemez ezen aspektusáról ki merem jelenteni, hogy az bizony gyengébb, mint amivel az aranykorban találkozhattunk.)

Dramaturgiailag sem sikerült az egység – a végére határozottan elfáradtak a fiúk – talán jobb lett volna a korábban a fiókban hagyott témákat tovább pihentetni. Ez természetesen csak szubjektív vélemény, mert azt ki kell jelenteni, hogy szinte minden dal tartalmaz olyan összetevőt, amiért szeretni lehet, pusztán nem EGYSÉGESEN, minden ízlésbeli korlátot letörve, ami ugye azért a kiemelkedő alkotásokat jellemezni szokta.

Nem mondanám azt sem, hogy a "XI" jobb lemez, mint a Munroe-val készített elődje, ám hogy autentikusabb, a banda korábbi, sikeres korszakába jobban illeszkedő, vitathatatlan, és ebben csak nagyon kis szerepe lehet a nosztalgia faktornak. A több mint 20 év után kiadott lemez hibái ellenére is becsületes visszatérés, az eltelt időt és a színtér által felhasznált alapok kopását pedig még egy templom is megérzi, akármennyire is fémkemény talapzatra épült.

Garael