Iron Mask: Diabolica (2016)

cover_5.jpg

Kiadó:
AFM

Honlap:
www.iron-mask.com

Úgy látszik, Diego Valdez tehetsége átjuttatta őt az óceánon innenre is, és ha van igazság a Földön, talán felváltja a jóval szerényebb képességű Rick Altzit a vándormadár-énekesek ügyeletes posztján – ami mellett remélhetőleg tovább viszi a szépreményű Helkert is.

A belga Iron Mask-et vezető Dushan Petrossi az utóbbi évek alatt nem tudott mellényúlni – ez egy gitárvirtuóztól egyébként sem lenne elfogadható –, no persze itt az elkészült produktumokra gondolok, mert hősünk instrumentális képességét nem hiszem, hogy bizonygatnom kell, nem kell más, csak két fül, sőt, Petrussi  tálentumának felismeréséhez elég egy is… Nem gondolom, hogy lelövöm a poént, de az új album Valdezzel együttműködve borítékolva hozhatta a sikert, hiszen az argentin-belga vérvonalból csakis jó születhet, ha nem hiszel nekem, kérdezz meg egy genetikust, de persze olyat, aki szereti a metált.

A stílus természetesen nem változott, mint ahogy Petrussi dallamérzékenysége sem: talán ez az a pont, ahol leginkább különbözik példaképétől, hiszen Dushan melódiái sokszor már közelednek a pophoz – a "The First  And The Last" akármelyik aréna-AOR  banda vezető slágere lehetne – ráadásul olyan egyéb hatások is tükröződnek az új albumon, amit a svéd mágustól nem várnánk. Lehet, hogy nem adtok igazat, de én a "Diabolica" szerzeményeiben gyakran felfedezni vélem az aranykorát élő – és nem a mostani – Running Wild  jellegzetes dallamfordulatait, elég csak meghallgatnod a lemez záró eposzának instrumentális részét, és egyből érteni fogod, mire gondolok. Természetesen Dushan félkézzel maga mögé utasítja a féllábút, ráadásul  az ismerős momentumokat bőven öntözi arpeggios-barokkos fordulatokkal, de ha Kasparek legjobb lemezein nőttél fel, lehet, hogy téged is meg fog csapni a kalóz-tengerek szele.

No persze, mint minden euro-power alapú muzsikánál, itt sem mehetünk el szó nélkül a Helloween/Gamma Ray mellett, a fantáziadús címmel ellátott "All For Metal" olyan jellegzetes himnusz, amitől a mindig jókedvű Hansen szeme is könnybe lábadna – a gyönyörtől. Ez az a szerzemény, ami szövegében ki is lóg kicsit az albumból, hiszen társai ennél jóval komorabb témákat járnak körül, sőt, a "March 666"-ben maga Hitler szólal fel – emlékeztek, ebből pár évvel ezelőtt milyen botrány keveredett az egyik Stratovarius lemez esetében? – és hát Faust, vagy Twist Oliver története sem a romcomok világába illik.

Valdez pedig – mint az idei Assignment esetében – képtelen hibázni, epikus hangja úgy illik ehhez az epikus zenéhez, mint egyszeri falusi kocsmához az odatámasztott bicikli, a gitár és a hang orkánerejű versenyében néha azt érzem, jómagam is ezen kellemes vihar áldozatává válok. Petrussi egyébként szereti a folkos-keleti elemeket beemelni a zenébe, a "Galileo" történelmi hangjai, vagy az "Ararat" releváns alaptémája színes – és egyáltalán nem progresszívnak szánt – mozaikként simulnak a zenébe. Ez utóbbi szám talán az egyetlen, amit én kissé túlnyújtottnak érzek, – ráadásul a riff eléggé emlékeztet a Zeppelin ismert klasszikusára – de a többi üt, mint a népszava kalapács. Szórakoztató, egyben a virtuozitástól sem mentes, több oldalról is klasszis produkciót nyújtó album a "Diabolica", és aki nem a progresszív oldalát szereti ennek a stílusnak, az minden bizonnyal úgy fog szórakozni, ahogy én.

 Garael

Címkék: lemezkritika