Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.noveriametal.com
facebook.com/noveriametal

Ha az ember annyi recenziót ír meg, és főleg olyan gyakran jelentkezik újabb és újabb értékeléssel, mint én, képtelen kikerülni az önismétlés csapdáját. De nincs is ezzel semmi baj, hiszen az a "műfaj", amit mi itt űzünk, ilyen: rövid recenziókból áll, amelyeket egymástól függetlenül és nem egymással összefüggésben, folytatólagosan kell olvasni. Persze időről-időre visszatérünk néhány minket meghatározó vagy kiemelkedően érdeklő témához, s ezeket szinte szóról-szóra újra leírjuk. Na, és akkor mi van? Az ismétlés a tudás anyja! Régi vesszőparipám, hogy vannak a világnak területei, ahol a hangszeres tudás és a dallamok kiváltképp nagy becsben vannak tartva, és érzék is bőven akad hozzá: ilyen a skandináv régió és persze Itália!

A Noveria viszonylag új bandája a taljánoknak; első lemezükről (Risen, 2014) nagyon jókat voltam kénytelen írni, főleg, hogy egy az egyben illeszkedett a DGM-Empyrios-Astra vonalba, ami régóta nagy kedvenc nálam. Az előbb említett, nálam etalonnak számító bandák gitárosa, Simone Mularoni a Noveria producere és hangmérnöke, illetve elválaszthatatlan muzsikustársa, Emanuele Casali volt a billentyűse. Csak volt, mert ezúttal Casalinak sok más elfoglaltsága mellett már nem jutott elég ideje a Noveria szekerének hajtására, így helyére érkezett a számomra eddig ismeretlen (de nem kevésbé tehetséges) Julien Spreutels (Epysode, Ethernity).

A banda valódi motorja Francesco Mattei gitáros, aki elmondta, hogy amikor hozzáfogott az új lemez megírásához, közvetlen családjában történt egy tragikus haláleset. Egyik fiatal nőrokonát elragadta egy hosszú szenvedéssel járó daganatos betegség, ami természetesen súlyosan rányomta bélyegét a kedélyállapotára. Ekkor határozta el, hogy az új anyag ezt az élményt fogja tematikusan, zeneileg körbejárni. A híres svájci pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross által fölállított modellt vette alapul a gyász földolgozásának öt lépcsőjéről: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. A lemezen ugyan 12 nóta található, de ezeknek gerincét ez az öt-lépcsős lélektani folyamat alkotja, s ennek megfelelően elég sötét anyag született, amiben természetesen dominálnak a dühös, kétségbeesett, fájdalmas érzelmek, hangulatok.

Zeneileg a "Forsaken" jól érezhetően érettebb anyag az elődjénél és valahogy Frank Corigliano énekes is jobban teljesít (na, nem mintha gyengélkedett volna a debütáción). Le sem lehetne tagadni, hogy Simone Mularoninak benne a van a keze a dologban, hiszen a hangzás és a stílus teljes egészében a DGM-re hajaz, ami egyrészt biztosíték a minőségre, ugyanakkor viszont aggodalomra is ad okot, hiszen túl sok önállóságot így nem tapasztalunk a lemez hallgatásakor. Ebben a tekintetben Mattei jobban teszi a jövőben, ha meghoz néhány fájdalmas, de hosszútávon kifizetődő áldozatot. Szerencsére a tematika miatt a "Forsaken" nem csak zaklatott, trappolós, pattogós nótákat tartalmaz, és ez egyértelműen előnyére válik. A DGM-mel szemben is általában az a kifogásom, hogy túl egynemű, sietős és hangos. Itt is inkább azok a pillanatok tetszenek, amikor visszafogják a tempót, és szellősebben, higgadtabban formálják meg zenei gondolataikat.

Akárhogy is, ez az album simán odatehető a producer anyabandájának, a DGM-nek idei lemeze mellé: mind hangszeres teljesítményben, mind a kompozíciók minőségében fölér vele, és ez azért nem kótyonfitty! Személyes véleményem, hogy még tovább érnének, ha nem sietnének annyira. Gondolom, világos, hogy mire gondolok. A sebesség bűvöletét én meghagynám a Dragonforce-nak. Nekik jól áll.

Tartuffe