Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.hammerfall.net

Bátran kijelenthetem, a Hammerfall ezúttal köröket vert  – naná, ekkora kalapáccsal? – az újkori üdvöskék, a Sabaton, és a Civil War, előbbi a pophoz, utóbbi a csendes kimúláshoz közelítő idei lemezeire. Ez pedig már csak azért is meglepő, mert a csapat teljesítménye kisebb megingásokkal ugyanazon a színvonalon mozgott már vagy 15 éve, és nem gondoltam volna, hogy az általuk felépített biztonsági játszma keretein belül képesek lesznek még a fénykort – és így az ifjúságomat – is idéző produkcióra.

Ez pedig több okból is öröm számomra: egyrészt, mert ők voltak talán az utolsó, a múlt évezredben alakult ismertebb együttes, akik még hagyományos értelemben vett heavy metalt játszottak, gitárszólókkal, többritmusú dobjátékkal, és a példaképektől ellesett zenei koreográfiával, másrészt mert be tudták bizonyítani, hogy ennyi év után is lehet a csikóéveket megugró lemezt kirobbantani a kreatív műhelyből.

Természetesen Joacimék nem bújtak ki a bőrükből, és igazából semmi olyan nincs a "Built To Last"-on, amit ne hallottunk volna már tőlük, talán csak most jobban érződik az ihlető csapatok hatása – itt pedig meglepetésre nem a Stormwitchre, hanem az Acceptre gondolok – mint bármely más, 2000 után legyártott lemezeiken. Természetesen biztos lesznek olyanok is, akik nem találnak semmi különbséget a (r)Evolution-hoz képest, és csak a mostani dallamok igazodnak jobban az egyéni ízlésemhez – ebben az esetben a szubjektivitás pedig nagyobb mértékű lesz, mint amit szeretnék – de hallgasd csak meg a nyitó "Bring It" Judas Priest-Accept kovácsolta riffjét és a németekre jellemző, koncert-üvöltéses egysoros refrént, vagy a "New Breed" hasonló szellemben fogant kezdését, talán dörrenni fog valami más is, mint a csapatra eddig olyannyira jellemző és kissé már unalmas fegyvertár.

A Hammerfall lényegét ugye eddig is a dallamos himnuszok jelentették, melyekből ezúttal különösen sokat tudtak a sláger-üllőn kikalapálni, amihez azért hozzátartozik, hogy bőven sikerült önmaguktól is lopni – "The Sacred Vow" –, de ezeket örömmel vagyok hajlandó megbocsátani, ha meghallom a "Dethrone And Defy" neoklasszikus gitárszólóját, vagy a "Second To None" nagyívű power-líráját. Azt azért nem állítom, hogy aki eddig nem szerette a csapatot, most rajongóvá válhat – ahhoz túl karakteres és szűkre szabott fémvilág ez  – de az olyan fanok, akik elszürkülni vélték a svédek teljesítményét, azok most felkaphatják a fejüket, vagy csaphatnak egyet levegőbe, amúgy ököllel, ahogy a koncerteken szokás.

Vannak persze olyanok is, akik szerint ezt a zenét a tinédzser kor után már igen nehéz szeretni, de ha így is van – pedig nem –, azok is elismerhetik, hogy a Hammerfall kitűnő belépő csapat lehet a metál birodalom soktermes csarnokába, és ha ezt az egyszeri fiatal ezzel az albummal teszi, nem hiszem, hogy továbblépéséhez szükség lesz samplerekre, egyendobra, egysíkú ritmusgitárra, vagy westernbe oltott elcseszett csasztuskára. Ez bizony most pőre és értékeit büszkén mutogató heavy metal, úgy, ahogyan azt a példaképek megteremtették.

Garael