Honlapok:
nickjohnstonmusic.com
facebook.com/NickJohnstonOfficial

Kétség nem fér hozzá, hogy napjaink egyik legtudatosabban építkező gitárosa Nick Johnston, aki idén jelentette meg negyedik stúdió albumát. Saját elmondása szerint minden téren sikerült előrelépnie, jobbak lettek a dalok, jobb lett a megszólalás, és érettebbnek értékeli saját játékát is. Hogy mindebből mi igaz, azt döntse el a kedves hallgató, annyi viszont biztos, hogy a bel- és kültartalom is világszínvonal.

Jelen példa jól mutatja a tálalás fontosságát, a csupán jó dal, vagy jó gitározás nem elégséges, a webes megjelenés, a design, az egyediség mind-mind hozzátesznek a teljes képhez. Nick régóta tudatosan építi ezt a poszt-apokaliptikus, földöntúli, nem evilági miliőt; ez a hangulat nem csak a zenében, hanem természetesen az online felületek arculatában is megjelenik. Szóval, ha láttok egy csókát űrszkafanderben, aki egy stratocasteren tolja, akkor tudni lehet, hogy ő Nick Johnston. Ha már stratocaster, akkor itt megemlíteném, hogy a Schecter sem véletlenül hozott ki egy signature Johnston hangszert, ők is látják a potenciált a fiatalemberben.

A "Remarkably Human" ízig-vérig Nick lemez, az első hang felcsendülésétől lehet tudni, hogy ő játszik. Lemezei közül ez sikerült a legdepresszívebbre, helyenként kifejezetten sötétre. Meglepő, de a szerző állítása szerint a dalok nagy részét zongorán szerezte, egyben ez az első albuma is, ahol a billentyűs hangszer megjelenik. Két dialógus foglalja keretbe a lemezt; az első dalban egy hölgy meséli el a harmadik típusú találkozásáról szóló sztoriját, ami lényegében maga az album, majd a történet végén már az orvosok beszélgetnek a páciensről.

Nem igazán tudok dalt kiemelni, nagyon egyben van az egész, nincsenek stílusban kilógó alkotások sem, mint a korábbi lemezeken. Egyébként ez az egységesség lehet talán az egyetlen megfogalmazható kritika is, helyenként azért monotonná, önismétlővé válik a korong. Az ismétlést nem csak a lemezen belüli dalokra értem, nagyon sok áthallás van a korábbi szerzeményekkel is a harmóniameneteket tekintve.

A megszólalás valami parádés, a legkultikusabb hangszerek és erősítők mind-mind hallhatóak az alkotásokban, a keverés is szép arányos, a mastert Jens Bogren készítette. A session zenészek listája is elég elképesztő, a dobon Gavin Harrison játszik (Porcupine Tree, King Crimson), a basszustgitáron Brian Beller szerepel (Guthrie Govan, Steve Vai, Joe Satriani stb.), a zongorajátékot Luke Martin nevéhez köthetjük. Hogy miből futja mindezekre Nick barátunknak, arról sejtelmem sincs. Nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy hátradőljünk és élvezzük ezt a roppant egyedi atmoszférával rendelkező alkotást.

Jack Rose