Kiadó:
Eleven Seven Music

Honlapok:
www.sixxammusic.com
facebook.com/sixxammusic

Magam sem gondoltam volna, hogy a blogunkon eddig még nem szerepelt a Mötley Crüe basszerének, Nikki Sixxnek egyetlen olyan lemeze sem, amit Sixx:A.M néven DJ Ashba gitárossal és James Michael énekessel készített. Ez már csak azért is meglepő, mert a 2007-ben megjelent "Heroin Diaries…" óta nagy figyelemmel és egyáltalán nem kényszerű elismeréssel hallgatom őket. Sixx egyébként Ozzyhoz hasonló figurája a szakmának, nem éppen mai gyerek (közel 60 éves), ráadásul évtizedeket töltött alkohol és drogmámorban, mégis döbbenetesen fiatalos, mind a fizimiskáját, mind pedig a muzsikához való hozzáállását illetően. Ebben, mondjuk, vastagon benne van pár stylist, orvos és plasztikai sebész keze, de akkor is elképesztő.

A Sixx:A.M amolyan oldalági projektként indult a Mötley Crüe mellett, mert Sixx úgy érezte, meg kell "énekelnie" a heroin-függőségből való megszabadulásának súlyos elégiáját. A "Heroin Diaries…" egy brutálisan őszinte hard rock opera lett, amelyben James Michael olyan változatosan énekel, hogy szinte észre sem vesszük: itt nem egy többkarakteres sztoriról van szó. A lemez sikere után úgy döntöttek, hogy együtt maradnak, de a következő két album (This Is Gonna Hurt – 2011 és Modern Vintage – 2014) nem hozta a debütáció színvonalát, elég felemásra sikeredett.

Ezután nagyon összekapták magukat, és az idén egy dupla lemezzel rukkoltak elő, amelynek első része (Prayers For The Damned, Vol. 1) áprilisban jelent meg, a második (Prayers For The Blessed, Vol. 2) pedig november 18-án. Bár nem volt tudatos, utólag úgy látom, szerencsés fejlemény, hogy ezt a két, összefüggő anyagot együtt értékeljük. Ez az "Imádságok…" ciklus Sixxék valódi csúcsteljesítménye, a két rész együtt közel 100 perc muzsikát tartalmaz meglepően kevés üresjárattal. Persze ízlés kérdése, hogy ez valakinek mennyire jön be: egyrészt jellegzetesen amerikai produktum, másrészt el kell ismerni, hogy panelekből építkező, eléggé hatásvadász pop-rock slágerek gyűjteménye, talán leginkább a "popcorn hard rock” műfaji megjelölés illene rá.

Mindez azonban semmit nem vesz el abból, hogy kb. 100 percnyi fülbemászó slágerekkel telepakolt anyagot tettek le az asztalra, amit kiváló vokális és hangszeres teljesítmény, tökéletes hangzás, valamint a rock zenében szokatlanul tartalmas szövegvilág jellemez. Nekem az első rész egyértelműen erősebbnek tűnik, sőt hibátlannak, míg a második korong csúnyán megbicsaklik a nyolcadik nótánál, ami nem más – igen, ez nem elírás! –, mint a Mariah Carey által "halhatatlanná" tett (valójában a Badfinger által 1970-ben megírt) "Without You". Innentől kezdve a "Prayers For The Blessed" sajnos érezhetően lejtmenetbe kapcsol.

Csak itt a végén merem megjegyezni, hogy DJ Ashba (aki, hál’ Istennek, nem Disc Jokey, hanem Daren Jay) nekem nagyon bejön (természetesen csak úgy, mint gitáros); a második albumot indító "Barbarians" szólója szerintem modern, technikás, dallamos, jó érzékkel fölépített remekmű, a "Catacombs" pedig a neo-klasszikus gitározás hőskorát idéző pajkos főhajtás a Vinnie Moore és Tony MacAlpine-féle mesterek előtt. Ezt azért csak félve írom le, mert ügyeletes gitárszakértőnk, Túrisas kolléga egyszer mintha úgy nyilatkozott volna magánban, hogy DJ szerinte nem kiemelkedő gitáros. Nekem kifejezetten szimpatikus a stílusa.

Nem akarom meggyalázni a Mötley Crüe legendás emlékét, de minden érdemük elismerése mellett azt kell mondjam, a Sixx:A.M nekem jobban tetszik (bár ebben óriási szerepe van Vince Neil iránti múlhatatlan ellenszenvemnek). Ez még akkor is igaz, ha készséggel elismerem, a Sixx:A.M bizony kommersz, piacorientált kaliforniai slágergyár…

Tartuffe