Enbound: The Blackened Heart (2016)

cover_6.jpg

Kiadó:
Inner Wound

Honlapok:
www.enbound.rocks
facebook.com/enbound

Milyen lenne egy Daniel Heimann vezette power csapat, ha a tulajdonképpen szigorú metal riffek felett Heimann AOR-ba csomagoltan sikoltaná elő dallamait? Hát ilyen. S ha kicsit zagyvának is tűnik a nyitó mondat stílus-behatárolási kísérlete, hidd el, erről van szó. A párhuzamhoz persze elsősorban egy olyan énekes kell, aki képes megközelíteni a példakép hangterjedelmét, és valószínűleg rongyosra hallgatta annak idején a Heed formáció egyetlen, ám csodálatos lemezét, lelkébe égetve a jellegzetes dallamokat. Ez azonban nem elég – hiszen a lemez tulajdonképpen csak körítésében idézi a Heimann-i szigort, és ha a kétlábdob meghatározóan is tereli a power irányába a szerzeményeket, az embernek végig az az érzése, hogy itt valami másképp szól. Lee Hunter ugyanis annak a Work Of Art-nak az énekese, ami a svéd AOR-liga első osztályában focizik, így van olyan rutinos játékos, hogy a leheletfinom megoldásokat és az eleganciát – nem, most nem Albert Flóriról írok – integrálja a power metal ridegebb közegébe.

Öt év telt el a debüt óta, de a stílus és a megközelítés nem változott, sőt – és ezt örömmel jelenthetem ki – a produkció színvonala sem. Azt nem tudom megjósolni, hogy ez a furcsa stílus-kavalkád működik-e, de ha a glam csapatok meg tudják lovagolni a heavy metal riffeket, akkor az Enbound is tehet nyerő lóra, és ez bizony most versenyző fajta. Az ex-Zonata tag dobos, Mike Force nagyon érzi a crossover lényegét, bár az anyagon talán a dobhangzás van leginkább hátulra szorítva, aminek kissé erőteljesebb volta nagyot dobna az X szigor faktoron, ami még így is túlmutat – és most keressünk egy hasonló megközelítéssel dolgozó együttest – az utóbbi évek Kamelot izmozásán. (Bár az Enboundból úgy hiányzik a romantikus mélabú, mint reality show-kból a jó ízlés és az intelligencia.)

Az azonban mindenképp a fiúk számlájára írható, hogy nem esnek az AOR lemezek számomra végzetes csapdájába, és a rengeteg dallamos metal himnusz mellett csak egy szerzemény képviseli a lírai oldalt – ez nekem bőven elég, ha sírni akarok, akkor megnézem újból a Casablanca-t. Itt viszont nincs idő itatni az egereket, már a nyitó "Falling" is olyan érzéssel tépi le a fejed, mint a zombi apokalipszis idején a rémmé változott valamikori barátnőd. A folytatás sem piskóta, a "Give Me Light" a stadion-rockos refrént levéve egy echte groove-okkal megpakolt power bomba ... lenne, ha meghökkentő módon nem törné meg a málházós ütemeket némi zongorás ellágyulás, ami tiszta agylágyulás, de a fiúknak ez is jól áll.

A szigoron túl azonban nem mehetünk el a humorérzék mellett, ami Helloween-módra hoz be óvodai refréneket a bőrszegecses riffek közé – de miket is beszélek, ilyen dallamok hallatán, mint amit a "Holy Grail"-ben elkövetnek, a középsősök már csak legyintenének, ha nem tűnne fel a dalban néhány taktus erejéig a Queen szelleme is, a szellem pedig nem éppen az óvodák jellemző színtere, még a mesékben sem.

Lehet azon vitatkozni, hogy az Enbound  nem fog-e a rengeteg dallamos metal anyag között elsikkadni, hiszen az igazi metal arcoknak túl dallamosak, az AOR fanok pedig köztudottan úgy irtóznak a kétlábobtól és a szaggatott riffeléstől, mint a modern történészek az osztályharc-szemlélettől, de ha a tehetség képes utat törni magának, akkor a "The Blackened Heart" most nagy reccsenéssel fog az éves listámra ugorni. Kitűnő!

Garael

 

Címkék: lemezkritika