Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.nightmare-metal.com

A metal alapvetően maszkulin műfaj. S hogy most a gótikus-szimfonikus csapatok rajongóinak tömegei fognak hangos anyázásba? Kérem, ha korunk politikai életében az aktívak részére megengedett a kognitív disszonancia, nekem miért is lenne tiltott? Persze aztán könnyedén kap tockost az ember, ha kizárja saját, meggyőződéséből adódó világából mindazt, ami nem passzol oda, és az én fejem is zúg attól a hangos pofontól, amit egy hölgy adott a Nightmare révén – kész rémálom – a realitás ignorálásáért.

Itt van hát egy érdekes nevű női énekes –  Magali Luyten  –  (Tartuffe kolléga is utal rá az Eternal Idol kritikájában), aki a bennfentesek részére még az Uli Kusch-féle Beautiful Sinből lehet ismerős – ahol a Pagan’s Mind tagjai is bizonyították, hogy nem csak a progresszív metálban kiválóak –, s aki képes annyi tesztoszteronnal szolgálni, mint a nyolcvanas évek akció-film hősei együttvéve.

A Nightmare tehát jól választott, ami már csak azért is meglepő, mert francia eleganciával eltávozott ex- énekesüket nem gondoltam volna, hogy ilyen huszárvágással képesek pótolni: Joe Amore ugyanis nem csak hangban, de kinézetben is igazi Dio-klón volt, aki amolyan replikáns brandként tudta az együttes létét beleégetni a metal köztudatba. Nincs információm, mi lehetett az oka Szerelem Józsi kiválásának, hiszen Now Or Never nevű új bandájában tulajdonképpen ugyanazt játssza, mint egykor itt, de ez most a kritika szempontjából nem is érdekes.

És most jöjjön a lényeg: valószínű, hogy Magali érkezése okozta a kreatív csapok megnyitását, de a "Dead Sun" messze a legjobb albuma a csapatnak, ami a tekintélyes diszkográfiát nézve nem lebecsülendő teljesítmény. Bár eddig sem a könnyedebb megközelítésű euro-metal terepén bolyongtak, ám ami az új albumon tapasztalható, az inkább áll közelebb a Nevermore sötét-súlyos világához, mint amit eleddig bármikor produkált a banda: ez a kompromisszummentes, groove orientált fémzene már néha túl is mutat a power keretein, még akkor is, ha az ikergitáros megoldások a klasszikus stílusokat is felidézhetik a hallgatóban.

Magali pedig mindent megtesz, hogy bizonyítsa a nők jelenlétének jogosságát a súlyosabb muzikális vizeken, s bár odáig nem megy el, mint kolléganői az Arch Enemy-ben, de rekedtes, bömbölő hangjához néha extrém színeket is társít. Igazi vadmacska, mondhatnánk, de jobban illik ide az oroszlán szó, illetve illene, ha egy oroszlán képes lenne olyan fülbemászó dallamok prezentálásra – melyek a kemény riffek és ikergitáros reszeldék között még jobban ütnek –, amitől olyannyira emészthetővé válnak a gyakran gonoszkás instru-elemek. Most persze legyinthetnek az ortodox keménykedők, akik szerint az emészthetőséget hagyjuk meg a gasztronómiának, és a dallamok csak arra valók, hogy elpuhítsák a true rockert, de itt messze nem erről van szó. Hallgasd csak meg a nyitó "Infected" refrénjét, vagy a záró, echte Nevermore slágert: nem hiszem, hogy a lejátszottak hallatán egy csinos fruskával eltöltött bájcsevej, vagy a popzene jutna az eszedbe. Hatásvadászatról talán csak a gyermekkórust felvonultató "Seeds Of Agony" esetében beszélhetünk, bár úgy gondolom, ha egy lemezen egy ilyen dal képviseli az érzelmi  térdrogyasztót, akkor nem szégyen rápillantani gyermekünk fotójára, esetleg visszagondolni az általános iskolára, ahol bárcsak ilyen kórusműveket kellett volna előadni úttörő dalok helyett (bár azok is jók voltak).

Nem hinném, hogy a Nightmare ismertebb lesz ettől a lemeztől – sajnos –, de ha már csak annyit elértek, hogy néhány Dionysos Rising olvasó megjegyzi a nevüket, már megérte ezt az ajánlót megírni. És nem csak a hölgyekkel szemben tanúsítandó udvariassági okokból.

Garael