Kiadó:
Empire Records

Honlap:
www.them6.bandcamp.com

Tudom, tudom, hogy King Diamond és valamikori csapata, a Mercyful Fate a heavy metal egyik hivatkozási alapja, olyan "szent tehén", amit kritizálni lehet, de nem tanácsos. Elismerem, az tényleg bravúr, hogy az énekes mindezt egy olyan előadásmóddal – és talán zenei stílussal – érte el, ami a maga extremitásával kilóg a klasszikus, vagy progresszív metal komfort-zónájából, és a mester hangjához hosszú távon, ha nem rajongó szemszögéből vizsgálom a dolgokat, idegek kellenek. Én pedig nem vagyok rajongó, annak ellenére, hogy King életművében vannak olyan részek, elemek, amiket elbűvölve hallgatok, és hát az MF gitáros szekciójának munkáját legszívesebben én is a metal aranykönyvének oldalaira karcolnám be. (Az MF és a King Diamond lemezek eltéréseibe nem szeretném mélyebben beleásni magam, talán elég annyi, hogy az együttes zenei világa – elsősorban a gitárosok komplex ritmusai miatt – progresszívabbnak hat, míg a szólólemezek talán könnyebben emészthetőbbek, és értelemszerűen vokál-centrikusabbak.)

King – jóllehet a sztoriaji horror-szempontból elcsépelt klisék – mesterien érti a hangulatteremtés módját, ami a felhasznált zenei és vokális eszköztárral valóban borzongatóvá tudja tenni elmesélt történeteit, és az elmesélés módja, a teátrális, néha a gótikus regények két évszázad előtti szellemiségét felidéző performansz – mert King nem csak elénekli a dalokat, át is lényegül hozzájuk, amit akár még művészinek is tekinthetünk  –  valóban elismerésre méltó, illetve azon is túlnyúló: iskolateremtő. King a Black Sabbathoz hasonlóan számtalan stílus ihlető kiindulópontja lett, és kíváncsi lennék rá, hogy arra, aki ma ismerkedik meg Diamond munkásságával, a számtalan, King (nem Stephen!) műveit apróra elemző csapat és album fényében legalább megközelítően úgy hatnak-e a valamikori etalonnak számító művek, mint a korabeli hallgatóságra. Persze az esetleges negatív válasz – ahol a kérdés puszta teória – nem von le semmit a klasszikusság értékéből, én azok pártján állok, akik szerint egy albumot a maga korának viszonyaihoz mérten kell értékelni.

Diamond "szelleme" tehát most is ott lebeg a színtér felett – amit a beígért új album még fel is erősít – de addig is itt van a Them nevű, tribute, vagy feldolgozáscsapatnak indult együttes első lemeze, amely megpróbálkozott a lovecrafti űr betöltésével. A zenekar nem kispályásokból áll: a Lanfear billentyűse és gitárosa mellett Mike Lepond játszik basszusgitáron, és jóllehet, a siker kulcsfaktoraként felfogható énekesről, Klaus Konigről még sosem hallottam, teljesítménye minden olyan igényt kielégít, ami elűzi a pótlékok utóízes kellemetlenségét.  Most persze adja magát az összehasonlítás a szintén a múlt évben megjelent Denner-Shermann lemezzel, amin a két kultikus gitáros a Cage-ből kieresztett Sean Pennel próbálta Kinget pótolni – véleményem szerint sikertelenül. Hiába voltak meg meg a duóra jellemző komplex ritmusok, Penn képtelennek bizonyult az okkult hatású, de tulajdonképpen dallamos témák prezentálására – ez rá az anyacsapatban is jellemző, – itt pedig egyenesen unalmassá tette a végeredményt, ahol Sean sikolyaival atmoszféra helyett olyan fémkörnyezetet teremtett, amiben minden szögletes és éles, de semmiképp sem nyomasztó, vagy plasztikus.

A "Sweet Hollow"-nál – legalábbis az album első felén – mindezzel nincsen gond, a filmszerű be- és átvezetők, a riffekhez társított dallamok, a szövegi koncepció és a hangzás megfelelően hideglelős borzongatással idézik fel a példakép világát. (A klippel megtámogatott "Dead Of Night" a maga gótikus dallamaival talán a csúcspont.) Konig – bár az átlényegülés igazából neki sem sikerül – thrash zenei múltja ellenére meglepően édes melódiákkal szolgál, ráadásul ilyenkor az extrém vokalizálást háttérbe tolva "rendes", meleg tónusú énekhangon, ami természetesen igencsak megkönnyíti a befogadást.

A lemez második felére azonban valahogy elfogynak az ötletek, és a hangulatteremtésből úgy szökik meg a muzikalitás, mint haladó zombi a hullaházból, így hiába az instrumentális szekció – különösen a dobos – igyekezete, a darálással egybekötött kántálás nem hozza azt az áttörést, amire egyébként képesek lennének a zenészek. A progresszív ritmusváltások nem tudják pótolni a lényegi dallamformálást, és hiába a hangulat fenntartására tett igyekezet, a szerzemények a replikáns keret ellenére nem töltődnek fel megfelelő tartalommal. Sajnálom, hogy nem tartott ki végig ugyanolyan színvonalon a kezdeti ötletes King-idézés, mert szívesen kukkantottam bele a csapat által ásott gödörbe, kár hogy annak mélyén a rémisztő titkok helyett csak a valóságot találtam. Ez pedig King világában kevés, még akkor is, ha a valóság néha szörnyűbb dolgokat produkál, mint akármelyik rémmese.

Garael