Tisztelt Olvasóink!

Saját szórakoztatásunkra Egy új rovatot indítunk, amiben a filmeken (TV műsorokon) kívül esetlegesen könyvkritikákat is közlünk. Elsősorban gyermek- és kamaszkorunk kedvenceit fogjuk elővenni – legalábbis filmek esetében –, de minden bizonnyal "be fog csöppenni" néhány újdonság, vagy ajánlásra érdemes aktualitás. Kezdődjék a rovat egy harcművészeti klasszikus feldolgozásával, aztán majd meglátjuk a többit...

Bizonyos szempontból sajnálom a mai fiatalokat, akiket a technika és a bőség megfosztott a rácsodálkozás élményétől, amit az én generációmnak a VHS korszak hozott el. Olyan világ tárult fel a szemünk előtt, ami addig csak a mesében létezett. Hogy a mostani ifjúság realista hősökért kiált? Én aztán biztos nem, aki mintegy 15 évig a filmeken a kalandhősök "non plus ultra"-jaként az Angyalt kaptam (esetleg a méltatlanul elfeledett Jean Marais-t, vagy az NDK szupersztár Gojko Miticet), és a szürke hétköznapokon csak a szocialista világ realista megközelítésű – vagyis unalmas – hőseinek tettét bámulhattam, ahol a bátorság vontatott szovjet propagandájaként Iván közlegény hiába semmisített meg egymaga egy fasiszta harckocsit, a kapott élmény meg sem közelítette Schwarzenegger magányos halálosztó túráját a Kommandóban. (Hozzáteszem, minden tiszteletem a II. világháborúban a honukat védő elesett szovjet katonáknak.)

Az emberközeli szereplők után tehát nem zavart a body builderek és a harcművészek képtelen tettei, ők még mindig közelebb voltak az áhított valóságábrázoláshoz, mint a bűnözőket néha-néha felpofozó Derrick, esetleg a komplett Gestapot hülyének néző, morfondírozó Stirlitz. Ebbe talán belejátszott az is, hogy szemünk előtt vált sporttá és igazán ismertté a testépítés, a magyarországi thai-box hőskorát élte, kick-box válogatottunk pedig kilenc aranyéremmel küldte padlóra a világbajnokságon induló csapatok összességét. 15 évesen persze másként szemléli az ember a világot, ez a felnőtté válás utolsó olyan szakasza, amikor még képesek vagyunk az eltúlzott minták befogadására, és az élet megalkuvást nem tűrően fekete-fehér szemlélésére. (Bár a mai politikai gondolkodás hasonló gyermekbetegségtől szenved, aminek áldozatai komoly felnőtt emberek.)

A gyakran agyonmásolt, hangalámondásos VHS kazetták minősége nem okozott élvezetbeli problémát, hiszen sok családban még a színes TV is viszonylag újdonságnak számított – hol volt még a HD képi és dolby 5.1. audio élménye! –, ez egyébként egybevágott a zenei hallgatási és terjesztési szokások által kitermelődött minőséggel is: a másolás többünk életében a hozzájutás lehetőségét jelentette, a szocialista jogi etika pedig nem hangsúlyozta a cselekmény esetleges vonzatait – így születhetett nagy örömünkre például a Terminátornak és a Predátornak több, angol álnéven feltűnő magyar író általi folytatása.

A bőség kapuja tehát kitárult, amin keresztül özönlöttek a barbárok, igazságosztók, szörnyek és szőrzetüket nem vesztett hölgyek, mi pedig faltuk – mit faltuk, zabáltuk! – gyakran válogatás nélkül a ránk hulló termék-áradatot. (Nálam kb. 2 évnek is el kellett telnie, míg végre nagyjából szelektálni tudtam a szemét és a szemetebb között...)

A hőskorszak pedig kitermelte "népmesei" szupersztárjait: Schwarzenegger és Stallone nevétől még mindig tudok lelkesedni – hiába, a szociális érés ilyesfajta beépülési folyamatából azóta több esztéta és pszichológus is ledoktorált –, a felbukkanó harcművészek közül azonban, bár láttam pár Bruce Lee filmet is, egyértelműen Van Damme vált személyes etalonná. Lehet, azért, mert talán egyik legjobb filmjét láttam legelőször: a Véres Sport stílusokat szembeállító története egybevágott azokkal a végtelen vitákkal, amiket a korabeli ifjúság folytatott a különböző harcművészeti irányzatok hatékonyságáról, és jóllehet választ nem adott, jó érzékkel jósolta meg a későbbi össz-stílusú versenyek – K1, MMA – hatalmas népszerűségét.

Mégsem erre a filmre esett a választásom – talán majd máskor –, hanem a színész második sikerére, a Kickboxerre, aminek mára elkészült a remake-je is, furcsa szereposztási cserével, hiszen a mester szerepét jelen feldolgozásban Van Damme vette át, a tanítványét pedig egy számomra ismeretlen kaszkadőr-harcművész, Alain Moussi.

Emlékszem, az eredeti film jó érzékkel lovagolta meg a thai-box népszerűségének robbanásszerű terjedését, ami nem volt véletlen: a sporttá vált harci stílus full contact, és a combrúgást engedélyező szabályrendszerével minden addig látott harcművészetnél keményebbnek tűnt, és annyira nem hatotta át a misztikum és filozófia, hogy a keleti ember belső magánügyének tűnjön, amit más kultúrából jött vállalkozó nem érthet és nem tanulhat meg. Ráadásul Magyarországon egy olyan szubkultúra jött létre, ami legendás harcosokat termelt ki magából: a világbajnoki címre is esélyes, ám sajnos autóbalesetben elhunyt Kató Mihály mellett Tölgyesy Csaba, Rehák György, Moró Endre és Kunkli Tivadar neve még mindig ismerősnek tűnhet a sportág szerelmesei számára.

A körülmények tehát adottak voltak, hogy a film befussa a maga karrierét – a korra jellemzően előfordult, hogy Véres Sport II címmel másolták át a kópiákat –, Van Damme csúcson volt, akárcsak a sport hazánkban, és jóllehet akkora sikert nem ért el, mint a "Blood Sport", a belga akcióhős karrierjének egyik meghatározó állomásává vált.

Hogy nekem mégsem tudott a történet igazán kedvencemmé válni, egyetlen apró, de fontos tényezőn múlt, ami számomra – ma már nevetséges módon, hiszen az egész filmnek annyi köze van a valósághoz, mint pankrációnak az utcai verekedéshez – hiteltelenné tette a filmet. (A sztorit nem mesélem el, gondolom, aki olvassa a cikket, ismeri az egészet.) A Thaiföldre érkező kick-box világbajnok egy olyan meccsbe vág bele, aminek nem ismeri a szabályrendszerét, illetve aminek nem tisztázott a szabályrendszere, teszi mindezt felkészítő és logisztikai stáb nélkül – ekkor már voltam annyira jártas a küzdősportok világában, hogy mindezek a "mi a franc?" kérdést böfögjék fel belőlem, innen is látszik, hogy kamaszként az ember néha egész jelentéktelen dolgokon tud kiakadni.

A Kickboxer mindenesetre életre hívta a harcművészeti filmtörténelem talán egyik legkarizmatikusabb gonoszát, a thai Tong-Po-t – érdekes, hogy Van Damme-nak a Véres Sportban is sikerült ez, a veterán Bolo Yeung személyével és szerepformálásával – nem hiszem, hogy van olyan rajongó, aki feledné a retinába égő képet a kőoszlop élét sípcsonttal rugdosó thai harcosról – mi ez, ha nem a bad ass  egyik legsikerültebb ábrázolása? A történet aztán hozta azokat a kliséket, melyeket addig és azóta is számtalanszor láttunk, bár megjegyzem, a küzdelemnek nem sok köze volt a thai-box-hoz: Van Damme engedett a látványnak, és a sokkal látványosabb, magas rúgásokkkal operáló kick-box technikákat részesítette előnyben, megspékelve azokat ikonikussá vált spárgázó, forduló rúgásával.

A remake-re aztán 17 évet kellett várni – már aki várt rá –, én igazából nem is értem az újrázás létjogosultságát: a korabeli rajongótábor felnőtt, Van Damme karaktere pedig belesimult a film+ délutáni műsorsávjában vetített filmekébe. A kíváncsiság azonban csak utat tört bennem és megnéztem a feldolgozást, úgy voltam vele, ha nézhetetlen, ráfogom a remake-ek általános sikertelenségére, az eredeti történet pedig ragyogjon régi fényében...

A show-t természetesen elviszi az eredetileg csak mellékszereplő mestert alakító Van Damme (nem éppen példaértékű életvitelét tekintve szeretnék ilyen korban ilyen fizikummal rendelkezni), és hiába a kiválóan mozgó Alain Moussi a belga valamikori szerepében, annyira nincs karizmatikus, hogy kilépjen JCVD árnyékából. Ez ugyanúgy igaz a Tong Po-t alakító, egyébként félelmetesen kinéző és valódi MMA-s múlttal rendelkező Dave Bautista-ra is, aki meg sem tudja közelíteni elődje alakítását, vagyis inkább annak dermesztő kisugárzását. Az eredeti alkotás számomra "megbocsáthatatlan" hibáját többé-kevésbé sikerült kiköszörülni, a főhős világbajnok bátyja itt egy tiltott, ám hatalmas summával kecsegtető zugmeccsre utazik Thaiföldre. (Az persze már más lapra tartozik, hogy nem véletlenül nem thai színész játssza a fő ellenséget, hiszen ebben a súlycsoportban egyszerűen nem nagyon lehet nehézsúlyú versenyzőt találni, a thai emberek egyébként is – milyen furcsa és inverz – a nehézsúlyú versenyzőket lomhának és unintelligensnek tartják, ezáltal Amerikával vagy Európával ellentétben itt a könnyebb bajnokok a legnépszerűebbek. De ennyi "ferdítés" még belefér az élvezhetőségi faktorba...)  

Egy ilyen filmnél persze nem a színészi játékra vagyunk leginkább kíváncsiak, hanem a harci jelenetekre: nos, azok a kor igényeinek megfelelő látvánnyal, a Tony Jaa által – aki ugye az Ong-Bakkal az első nemzetközileg is ismert thai harcművész-színésszé vált – kidolgozott thai-box-akrobatika keverékével kényeztetik a harcművészeti mozik rajongóit. (Eredetileg Jaa alakította volna a mestert, de egyéb elfoglaltságai miatt kilépett a forgatásból.) Sajnos az olyan ikonikus jelenetek, mint az említett oszlop-rugdosás, vagy Van-Damme disco-tánca kimaradtak a filmből – bár utóbbi a stáblista előtt mégiscsak lepereg Moussi tolmácsolásában, a film legjobb poénját adva – de a remake ezek ellenére a néhány tradicionális thai technikát felvillantó látványos harci koreográfiájának és Van Damme-nak köszönhetően összességében nem okozott csalódást, persze az elvárásokat megfelelő szintre állítva. Mert a nosztalgiával és a fiatalsággal úgysem veheti fel semmi a versenyt.

Garael