Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Nem tudom, hogy ha egy metal csapat a pop világában is sikeres akar lenni – bár ez olyan ambivalencia, aminek feloldására legalább két brit tudóscsapat kellene –, akkor miért a diszkó műfaját veszik elő, csilingelő szintetizátorral, retrós, táncolható dallamokkal, egy számomra is letűntnek számító kor megidézésével? Vajon milyen célközönségre számítanak vele? Azokra a rockerekre, akik azzal az attitűddel rendelkeztek, mint a magyar punkok, akik hülyeségből csápolva őrjöngtek Uhrin Benedek, vagy Korda György Szigetes megmozdulásain? S ha ez így van, megéri hülyének lenni?

A Battle Beast pedig kereteket feszeget, a tuc-tucos, metronóm-dobos sramli metál gyermekded határait, beemelve a diszkót a stílus amúgy sem éppen értékteremtő elemei közé. Mentségükre legyen, a retrós dallamokban példaképük minden pop műfajok királya, az Abba, így aztán hallhatjuk, hogyan is szólna az együttes fém-környezetben. De miket is beszélek, hiszen hallottuk már, egy egész tribute lemez erejéig, s az, hogy még most sem mentek ki a divatból, a legutóbbi Last Autumn's Dream album a példa, melyen szintén szerepel egy főhajtásnyi idézet a klasszikusoktól. (Érdekes, hogy éppen egy, a popot zsigerből elutasító – bár elemeit csendes félresandítással felhasználó – zenei stílus ápolja legszorgalmasabban a svéd együttes örökségét, ami az én világomban lehet, hogy dicséretes, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a metal fanok nagy részénél is így van.)

Többek között ezért sem tudok mit kezdeni a Battle Beast új albumával. Adva van egy tehetséges metal csapat, jó gitárossal, rekesztő hangú énekessel – a dobos képességeiről nem tudok nyilatkozni, mert nem én cserélek elemet az egyen-ütemet szolgáltató robotban –, remek dalszerzői vénával, mégis úgy esik darabokra a produktum, ahogy az illúzióm, hogy a Battle Beast visszatér Acceptes, Judas Priestes gyökereihez. Mert ha a diszkó esetleg nem működne, még mindig marad a jó öreg metal (pl. Bringer Of Pain), vagy az olyan érdekes kikacsintás, mint a Rammstein hangulatot zakatoló, az Amorphis énekesével, Tomi Joutsennel előadott "Lost In Wars". De ha a stílusok keveredése album szinten nem elég, meg tudják ezt cselekedni egyetlen számon belül is: a "Bastard Son Of Odin" popos kezdése úgy vált hirtelen jófajta fémbe, hogy az tanítani való, már ha lenne igény ilyen tananyagra.

Ilyesfajta arculatváltásra persze volt már példa – s nem csak a zenei, hanem a politikai életben is –, még szerencse, hogy előbbinél nincs milliós nagyságrendű áldozat, így aztán teljesen világos, miért is került ki a csapatból a fémvonalat képviselő Anton Kabanen gitáros, aki azóta már a magyar Wisdom sorait erősíti. A Battle Beast pedig úgy látszik, pozicionálta magát a rock házibulik hajnali, részeges ökörködéssel teli, "együtt üvöltve éneklős" produkciói közé, már ha ezen az úton szert tesznek annyi ismertségre, hogy valakinek alkoholos fejjel eszébe jusson létezésük – jóllehet a finnek nemzeti sportjába, a reggelig tartó ivászatba remekül illeszkednek. (Most olvastam, hogy telt házas európai turnésorozatot adtak, most mit mondjak? Talán azt, hogy a metal rajongók hangosabb része csak szeretné magát különbnek hinni az egyéb stílusok kedvelőinél. Persze  lehet, hogy ez is pusztán a gyíkemberek, vagy a világuralmat markában tartó elit-társaság műve, akik ízlésformáló hatalmukat már a heavy metalra is kivetették.)  Mindezek ellenére a csapat egyetlen mentsége az esztétikai érzék diszkóba áztatott ütlegelésére, hogy önmagát sem veszi komolyan: a bónuszok között szereplő "Rock Trash" olyan öndefiniálás, ami pontosan ülne, ha a rock szó jelentésébe beletartozna az, amit csinálnak. Még jó, hogy én speciel szeretem az Abbát – de úgy látszik, a Battle Beat, bocsánat, Beast szerencséjére a tökig fémbe öltözött Nuclear Blast illetékesei is.

Garael