Honlapok:
www.theorymetal.com
facebook.com/theorymetal

Majdnem napra pontosan egy éve kapott tőlünk néhány elismerő és biztató szót a dán prog-power "débutant" Defecto. Az énekes Nicklas Sonnét akkor lakonikusan csak "fejszaggató hangorkánként" jellemeztük. Nem kis meglepetésünkre (és még nagyobb megelégedésünkre) Sonne most egy újabb formációban kapott lehetőséget a rajongók toborzására. A Theory – egy Odin L. Madsen nevű gitáros vezérletével – nagyjából ugyanott és ugyanúgy helyezhető el a palettán, mint a Defecto: jellegzetesen európai prog-power muzsikát játszanak, nem félve a neo-klasszikus és extrémebb műfajok felé való kitekintéstől.

A teljes egészében önfinanszírozott megjelenéssel kapcsolatban szokás szerint megannyi kritikus kezdte el emlegetni a Dream Theatert és SymphonyX-et, de ezek az unásig ismételgetett toposzok – szokás szerint – leegyszerűsítőek és – katonai nyelven szólva – az ún. finom célzás kategóriájába tartoznak (azaz: lövéseiket a cél alá vezetik). Ezzel a fegyvertechnikai zsargonnal mindössze annyit szeretnék mondani, hogy kerülni kell a leegyszerűsítést és a sietség okozta pontatlanságot. A Theory valójában (a fönt említett etalon-értékű együtteseknél) sokkal közelebb áll pl. a Tad Morose örökséghez, de még honfitársuk, Finn Zierler (Beyond Twilight) zenei világához is (itt elsősorban az emészthetőbb pillanatokra gondolok).

Abban történetesen egyetértek más recenziókkal, hogy az együttes hangzásának, a zene emészthetőségének határozottan jót tett volna egy ügyes billentyűs, mint ahogy azt Derek Sherinian rövid vendégszereplése is illusztrálja (Stranger's Descent). Ennek ellenére a "The Art Of Evil" (a gonoszság művészete) kaphatta volna a "The Art Of Debuting" (a bemutatkozás művészete) címet is. Egy ilyen erős kezdés után igazán megérdemelnék, hogy kapjanak némi kiadói támogatást is a közeljövőben.

A közös énekes és a stílusazonosság miatt kézenfekvő a Defectóval való összehasonlítás, sőt azt a kérdést is fölveti bennünk, hogy indokolt-e a szellemi és vásárló erők ilyetén megosztása. A több általában jobb, de azért nem mindig és nem mindenből... Nekem a Defecto egy kicsit jobban tetszik, dallamosabbnak és instrumentálisan is izgalmasabbnak tűnik (nyilván a gitárszólókra célzok!), de ez már tényleg egyéni ízlés kérdése.

Tartuffe