Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/bloodboundmetal

Hogy milyen lenne a Nightwish férfi énekessel, és egy tehetséges, értékelhető szólókat is prezentáló gitárossal? Hát ilyen. A Bloodbound új lemezének legalábbis első fele úgy idomul a csajmetál vezető csapatához, mint a Terminátor bőre a fémvázhoz, persze azzal a kitétellel, hogy a szimfonikus aláfestés itt értelemszerűen csak nyomokban fedezhető fel. S hogy jól van-e ez így? Biztosan, mert vannak, akik a szarból készített – no, oké, a végtermékből kiszedett babszemekből "nemesített" – kávét tartják a világ legnemesebb serkentőjének, piac tehát olyan dolgokra is lehet, melyek elsőre meghökkentők, másodjára pedig…szintén. Nem, most hazudtam, mert a Bloodbound nem tehetségtelen brigád, dallamérzékük és a gitáros neoklasszikus tevékenysége egyenesen kiemelkedő, de jelenlegi lemezükön mégis egy (vagy több) olyan stílus replikánsai, amit én annyira nem csípek. Ez természetesen olyan szubjektív néző – illetve hallás – pontot jelent, amit egy kritikusnak illene otthon hagyni, még szerencse, hogy nem vagyok az, ezt a tisztséget meghagyom kollégáimnak.

Bezzeg, ha a lemez második felére egy-két szám erejéig tartó Judas Priest-Accept stílus ihlette volna a csapatot, akkor nem csípné a szememet a  példakép-idézés – vagy nem ilyen eufemisztikusan, a lopás –, és minden bizonnyal csillogó fémpennával karcolnám bele a Bloodbound nevét a kedvenceim fémkönyvébe, de sajnos ez most nem a feltétlen elégedettség ideje. Nem tudom, ki, hogy van vele, de hiába ingerel fütyülésre a folkos dallamokkal felvértezett "Silver Wings", vagy a kezdő Nightwish bomba, a "Battle In The Sky", túl ismerősek ahhoz, hogy igazán lelkesedni tudjak. Emellett a lemez talán jobban sikerült második felén a Hammerfall utánérzés dominál, és hiába ír az együttes olyan slágereket, amiket példaképüknek is csak ihletett pillanataiban sikerül, úgy érzem, ezúttal a sablondobálás már nem elég, illene új, saját munkából származó építőelemeket is beszerezni.

Hiába pörgetem végig a lemezt újra meg újra, a nyerő szám mindig a "King Of Swords", ami úgy idézi a Judas "Painkiller"-szabadalmazta szigorúságát – a refrén azért inkább Helloween –, hogy egyből kedve támad az embernek elővenni a "papok" kortalan klasszikusát  és megállapítani: igen, ez a metal!

Természetesen elfogadom azok véleményét is, akik kedvtelve hallgatják a lemezt, mert mint írtam, remek dallamokban nincs hiány – bár olyan kiemelkedő slágert, mint  mondjuk a "Moria", most nem sikerült összehozni –, és a fiúk vannak annyira profik, hogy kihasználják a "himnuszokban" rejlő potenciált, kár, hogy ezt már sokadik alkalommal és ugyanazokkal a módszerekkel teszik.

Drukkolok, bár annak egyre kisebb az esélye, hogy az együttes ismét tesz egy merész kanyart, és visszafordul kezdeti Maidenes, vagy az egy lemez erejéig tartó, szikárabb "power" megközelítéshez – de addig is, aki híve az ilyen jellegű kvíznek, aminél minden percben adott a kérdés, melyik banda idéződik fel, annak jó játékot kívánok!

Garael