Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
facebook.com/novacollectivefusion

Meglehetősen merész dolog volt a Metal Blade kiadó részéről, hogy beállt egy ilyen projekt (pontosabban: kollektíva) mögé. A napnál világosabb, hogy nem ezzel fognak nagyot kaszálni a pénztáraknál, a slágerlisták élére (vagy legaljára) sem fognak fölkerülni vele. A "merjünk kicsik lenni"-mentalitás borítékolható eredménye már abban kódolva volt, hogy instrumentális zenéről van szó. Ezt csak tetézi, hogy a muzsikára – ha egyáltalán kategorizálható – leginkább a jazz metal, vagy progressive art rock címkék illeszthetők. Akárhogy is, a Metal Blade egy tökös vállalkozás, legalább olyan tökös mint a Nova Collective maga.

A formáció (amelyet leginkább virtuális közösségként kell elképzelni, ahol a brit és amerikai tagok között ide-oda röpködnek a digitális formában megosztott zenei fájlok) 2014 óta létezik. Dan Briggs bőgős (Between The Buried And Me, Trioscapes) és Richard Henshall gitáros (Haken) párosa képezik a "keménymagot". Hozzájuk csatlakozott Matt Lynch dobos (Trioscapes, Cynic) and Pete Jones billentyűs (ex-Haken).

Érdekes dolog a fúzió, talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy eredendően – úgy a '60-as évek vége felé – inkább a jazz zenészek kezdtek el érdeklődni az akkoriban születő új műfaj, a rock iránt. Ez a kísérletezőkedv, párosulva a stílusok (blues, funk, latin stb.) egész kavalkádjával, azután egész érdekes és értékes eredményeket hozott, sőt idővel a tehetségesebb, nyitottabb szellemű rock zenészeket is megihlette. Mostanában úgy látom, hogy a jazz muzsikusok egyre kevésbé fogékonyak a fúzióra, inkább a rock műfajban alkotó hangszeresek gondolják úgy, hogy fúziós "kirándulásokkal" legitimizálják magukat, bizonyítják hangszeres képességeiket és zeneelméleti fölkészültségüket a sokszor lekezelő jazz "szakma" előtt. Lehet, hogy van ebben némi önmutogatás, csipetnyi sznobizmus, vagy egyszerűen a félelem, hogy 60-70 évesen már nem állnak olyan jól a power riffek és az egymás hegyére-hátára hajigált "szemfényvesztő" arpeggiók.

A Nova Collective esetében azonban kétségem sincs affelől, hogy ezek a srácok nem bizonyítani akarnak (és főleg nem pénzt keresni), csupán élvezik a közös muzsikálást, valamint a szokványosból való kitekintést. A "The Further Side" ennek megfelelően nem is szokványos, sőt, kifejezetten nehezen emészthető zene. Kicsit olyan, mintha a hosszú prog metál nótákból kivágták volna az elszállós instru részeket és azokból gyúrták volna össze a hat, átlagosan 10 perces tételt.

Nekem egy kicsit hiányzik innen a koherencia, az a bizonyos központi, újra és újra visszatérő ismerős dallam, amire mintegy fölfűzik a zenei mondanivalót. Szerettem volna egy kicsit több klasszikus értelemben vett szólót is hallani; egy idő után hiányérzete támad az embernek a túlnyomórészt nyakatekert ritmikára és merész tonalitásra épülő szerzemények hallatán. Ennek ellenére az olyan elvetemült fúzió barátoknak, mint pl. én, szerez néhány szép pillanatot a kollektíva. Személyes kedvencem az albumot záró címadó, talán éppen azért, mert itt vélem a legtöbb "klasszikus" jazz elemet fölfedezni...

Tartuffe