Kiadó:
Pride and Joy Music

Honlap:
facebook.com/staminaitalianband

A Stamina úgy robbant be 2015 év végi listámba, mint a háromkezű zongoraművész a billentyűsök elit-ligájába: enyhe progresszióval, a Royal Huntra és a Fair Warningra jellemző vokál és harmónia megoldásaikkal fűszerezett zenéjük nemzetközi kritikai elismeréseket is hozott, jóllehet, az olasz metal élvonalába még mindig nem sikerült beverekedniük magukat. (Ez persze nem az ő gyengeségüket, hanem a talján szcéna erejét bizonyítja.)

Járt utat járatlanért el ne hagyj – úgy látszik ez olyan nemzetközi igazság, amit az olaszok is elfogadtak és nem törekednek megújítani azt, ami egyébként is jól működik. A legutóbbi lemez énekeskavalkádját ugyan most egyetlen frontember váltotta fel, de Alessandro Granato nem vall szégyent, dallamai és hangterjedelme biztosítja a "Perseverance" (2014) vokális színvonalát, ami már csak azért sem lebecsülendő teljesítmény, mert a két évvel ezelőtti lemezen maga Göran Edman dalolta fel a produkció talán legemlékezetesebb tételét, amit Granatonak sikerült duplikálnia: az "Undergo" lírája ugyanúgy képes az érzelmeket előcsalogatni a hallgatóból, mint tökéletesen sikerült elődje.

A "System Of A Power" tehát ott folytatja, ahol elődje abbahagyta, és bárcsak a magyar gazdaság ontaná magából úgy a profitot, mint az olaszok az emlékezetes dallamokat, melyek a kiváló instrumentális teljesítmény mellett úgy is elvinnék a hátukon az egész albumot, ha a gitáros és billentyűs nem tartozna a kiválóan iskolázott zenészek közé. (Bár Tartuffe szerint Luca Stellitonak – névrokonával ellentétben – kissé csomós neoklasszikus elemeket is felvonultató játéka, de kollégám gyermekkorában mindig tengerész-kapitányt játszott, és észrevesz minden bogot, amit egy átlag szemlélő nem. Az album tényleges gyenge pontját inkább a gyenge, nyers hangzás jelenti – pedig milyen jól szólhatnának a megdörrenő power riffek!)

A Dream Theater-i alapokon nyugvó enyhe progressziót persze nevezhetnénk egyszerűen jól kidolgozott instrumentális koncepciónak, de hát annyira szeretünk skatulyázni, hogy abból két gyufagyárat is el tudnánk tartani: jó, legyen a stílus továbbra is progresszív-heavy, vagy dallamos metal, a végeredmény szempontjából mindegy. Úgy gondolom, a csapatnak egy olyan szerencsésen "összerakott" stílus-mixet sikerült kreálni, amit kedvtelve hallgathat az AOR, vagy a keményebb stílusok hallgatója is, ez pedig most már sokadik albumon prezentálva tehetségre vall, nem egyszeri kreatív-lövésre, de ez – ismerve az olasz metal életerejét – egyáltalán nem meglepő. Akik olyan slágereket képesek írni, mint a már említett líra, vagy a játékos Hammond-futammal megbolondított, Royal Huntra jellemző, vokálokkal dúsított "Love Was Never Meant To Be", azok előtt megemelem nem létező kalapom, ráadásul úgy, hogy tulajdonképpen bármelyik szerzeményt kiemelhettem volna, kezdve a zongorás-riffelős, törzsi dobokkal megbolondított "System Of Power"-rel, a lemezt nyitó, igazi sláger-bombát robbantó "Holding On"-ig.

Elgondolkodtam azon, hogy ebben a stílusban, ilyen színvonalon alkotó brigádtól el tudnék-e viselni még 10 hasonló lemezt – gondolom, ízlésemet ismerve az olvasó is tudja a választ. Ez pedig olyan "időtlen", stílusokon átívelő dalszerzői és előadói tehetséget feltételez, ami engem abszolút képes meggyőzni, még akkor is, ha a változatosság izgalma ugyanazon keretek között valósul meg – ez azonban nem nagy baj, mert hogy nézne ki Agatha Christie bűnügyi univerzuma karatézó akciódetektívekkel?

Garael