Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nightranger.com
facebook.com/nightranger

A Night Rangerrel való komolyabb megismerkedésem történetét korábban már két bejegyzésben is alaposan dokumentáltam. Ezzel most nem untatom az olvasót, mint annak ecsetelésével sem, hogy – más jellegzetesen amerikai bandákkal egyetemben (Kansas, Bad Company, stb.) – miért nem lettek igazán népszerűek Európában, miközben "otthon" legendaként ünneplik őket (mármint a 40-es, 50-es [+] korosztály). A Frontiers bábáskodása néhány jobb napokat látott együttes fölött szerencsére olyan jól is el tud sülni, mint a Night Ranger esetében. Momentán Európa exportálja a klasszikus rock n' rollt Amerikába...

A "Somewhere In California" (2011) váratlan siker lett nálam, még az ügyeletes kedvenc rovatba is bekerült a "Follow Your Heart" című dallal. Majd 2014-ben megjelent a "High Road", ami sokkal kevesebb lelkesedést váltott ki belőlem, jóllehet gyöngének egyáltalán nem nevezném. Két hónappal az album megjelenése után Joel Hoekstra bejelentette, hogy Coverdale hívására a Fehér Kígyó csapatába igazol; s akkorára talán már a saját szólóalbum (Dying To Live, 2015) gondolata is érlelődött benne. Helyére egy olyan gitáros került, aki semmilyen tekintetben sem marad el köztiszteletnek örvendő elődjétől; Keri Kelli (akit itthon talán kevésbé ismernek) olyan nagy nevekkel muzsikált már együtt, mint az L. A. Guns, Alice Cooper és Stephen Pearcy.

Tavaly decemberben a Frontiers meglepett bennünket egy "35 Years And A Night In Chicago" című koncert DVD-vel is, amit a híres chicagói House of Bluesban rögzítettek. Erről – bevallom férfiasan – azért nem született nálunk kritika, mert akármilyen jó a zenei anyag, a kapkodó vágások, igénytelen (sokszor életlen) fényképezés teljesen kiverte a biztosítékot. A Frontiers nem először tesz olyan koncert DVD-t az asztalra, ami hiánypótló ugyan, mégis jobb lett volna, ha így, ilyen formában nem jelenik meg (vagy egy kicsit jobban megfinanszírozzák).

Nem csigázom tovább az olvasót, a "Don't Let Up" borult jó kis anyag lett, kb. olyan, mint amilyen a "Somewhere In California" volt. Tiszta Amerika, és a jó értelemben! A "Somehow Someway" olyan napsütötte kaliforniai vidámsággal, könnyedséggel köszön be, hogy az ember azonmód fölpattint egy jéghideg sört és szemével mindjárt a bikinis, görkoris csajokat kutatja. (Mondjuk ez márciusban elég reménytelen...) A lényeg, hogy aki felhőtlen szórakozásra vágyik, nyugodtan szerezze be az új lemezt, mert bő 50 perces garantált örömzenében lesz része.

Tartuffe