Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.doomsdaykingdom.se

Lehetne Edling új szólóprojekt lemeze a következő Candlemass album? Lehetne – mint minden Edling kiadvány, ez is mélyen magában hordozza azokat a stílusjegyeket, melyek meghatározóvá tették az epikus doom atyamester összes rezdülését – személyisége, gondolatai mintha erre a világra teremtették volna, és bár nem illik ilyesmin viccelődni, de még a krónikus fáradtság szindróma is mi, ha nem a doomhoz leginkább illő betegség? (Ez úton is kívánok neki azonnali gyógyulást!).

S hogy miért is nem Candlemass néven jött ki az Edling kiadvány? Biztos megvannak az okai, mert mint mondtam, Edlingen nem múlt a dolog, a főnök kezei közül kikerülő nyolc dal – ha némi fazonigazítással is – prezentálni tudja a szokásos epikus világot, ahol minden hangnak elég idő áll a rendelkezésére, hogy a helyén legyen, a hely kijelölésében pedig Leif maga a világok teremtője.

A csapat ezúttal egy, a heavy metal világából érkező énekessel állt fel: Niklas "Viper" Stålvind a Wolf frontembereként már letette névjegyét a gonoszkás hangulatú zenék világában, és szereplése akár fémesebb irányba is tolhatná az albumot – a második, "Never Machine" c. számban sikerül is neki King Diamond ördögi tónusát hozni, de ez nem meglepő a Devil Seed fényében, illetve sötétségében – ha nem lenne az Avatariumból ideidézett gitáros, Marcus Jidell, akinek szólóiban inkább a hetvenes évek pulzáló, örvénylő, progresszív világa elevenedik fel: talán ez az a momentum, ami leginkább megkülönbözteti a Doomsday Kingdom hangulati lenyomatát a Candlemassétől – valamint azok az apró, ám annál lényegesebb megoldások, melyek ügyesen törik meg a lassabb, már-már monotonitásba torkolló részeket. (Edling remekül érzi az egyhangú és az ultradallamos részek váltásából eredő ”suspense”-t, ebben a tekintetben akár őt tekinthetjük a zene Hitchcock-jának.) Hallgasd csak meg a "Spectre" szinte neoklasszikus szólóját, és az emelkedett, tényleg a heavy metalban gyökeredző dallamot, vagy a "The Silence" éteri szintetizátoros hangjait – itt kérdezném, hová tűnt a stáblistáról a minden bizonnyal a stúdióban is fekete függöny mögött játszó billentyűs – és rá fogsz jönni, miért is érdemes az elsőre tök egyforma Edling műveket újra- és újra végighallgatni. (Bár az egyforma szót csak félve merem leírni, mert mióta egyformák az AC/DC, vagy a Motörhead számai?)

Bár abszolút elkötelezett híve vagyok Edling munkásságának, azért azt is be kell vallani, ezúttal nem sikerült végig lekötni a figyelmemet: több szerzemény is percekig elhúzott, ugyanazt a monoton riffet görgető felesleges, türelempróbáló töltelékkel zárul, bár lehet, hogy az egysíkú ismételgetés a TRUE DOOM koncepció része – de ezt csak a stílus szabadkőműves csapata tudhatja, akik számára a monotonitás a világot mozgató erő része, így mindenen felülálló és bírálhatatlan princípium.

Érdemes többször is nekifutni az albumnak, mert rengeteg csemegét rejt még azoknak is, akik nem feltétlenül a stílus szerelmesei, de szeretik a hangulati váltásokon alapuló progressziót és a hetvenes évek pszichedeliába hajló önmarcangolását. Úgy gondolom, a felesleges ismétlések lenyesegetésével – bár ez lehet, hogy szentségtörésnek hangzik az elkötelezett hívek számára – és még egy, dübörgősebb, rövidebb szerzeménnyel – mert a középtempós, szinte power himnuszokban Edling Iommit leszámítva szintén verhetetlen – a Doomsday Kingdom ott lehetne Leif albumokkal tömött legjobbjai között – így azonban leginkább "csak" egy remekül sikerült Candlemass pótlék, ami azonban még ebben a minőségében is a stílus kitüntetett reprezentálója.

Garael