Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.crazylixx.com
facebook.com/crazylixx

Most aztán nagyon meglepődtünk! A retró hajmetálos svéd Crazy Lixx lemezeit tényleg a Frontiers adja ki? Nahát! Ki gondolta volna? Mondjuk csak az, aki lélegzik, él és mozog (úgy általában vannak életjelei), valamint legalább elemi szinten tisztában van a műfaj történéseivel. Majdnem azt írtam, hogy az, aki olvassa a blogunkat, de – mint kiderült – az félrevezető lenne, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ezen az oldalon még nem jelent meg róluk önálló bejegyzés (jóllehet emlegetve azért voltak rendesen).

Nem is olyan régen, a Steel Panther legújabb lemezével kapcsolatosan folyt itt arról egy diskurzus, hogy van-e Amerikában valódi nosztalgia hullám, illetve hogy egy ilyen esetleges divatot kiaknázó fiatal együttesnek – önálló hangzás és stílus hiányában – van-e létjogosultsága. Akkor nem bocsátkoztam vitába, de most vegyük sorba!

(1) az USÁ-ban valójában nincs ilyen hullám, a régi nagyok (pl. Mötley Crüe, Van Halen) turnéztatása mindig biztos befektetés, de új bandák nem kapnak sem stúdióidőt, sem média-támogatást, sem kiadói promóciót. Punktum. Ebben az értelemben a Steel Panther pl. kimondottan hiteles és – leírom! – tiszteletreméltó zeneileg, akármit is gondoljunk az okádék körítésről. (Az már más kérdés, hogy a visszataszító csomagolás nélkül kaptak volna-e esélyt egyáltalán.) Európában viszont igenis van ilyen nosztalgia, és egyes kiadók (főleg a Frontiers) lelkesen asszisztálnak ehhez. Az kérem nem véletlen, hogy a régen népszerű észak-amerikai bandák is csak itt jutnak lehetőséghez: ld. Journey, Stryper, Winger, Whitesnake, Harem Scarem, Tyketto, House Of Lords. Otthon nem terem nekik babér, mert ott most a nu-, alt-, extrém, djent, meg az ilyen megy (illetve van egyfajta thrash reneszánsz).

(2) Ami a Crazy Lixx-féle sleaze-koppincs formációk létjogosultságát illeti, a válasz már sokkal összetettebb. Ez a stílus már végletekig kiaknázott (az volt már a '90-es évek elején is), így igazolhatatlan mérvű naivitás lenne bármiféle eredetiséget, újszerűséget várni. Aki viszont ezt a stílust annak idején kedvelte, és mostanában hiányoznak neki az azonnal megjegyezhető dallamok, a jókedv, a könnyed szórakoz(tat)ás, miért ne élvezhetné különösebb elvárások, a művészi hitelesség erőszakos követelése nélkül ezt a muzsikát? Őket "szolgálják" több-kevesebb sikerrel a főleg skandináv vidékről érkező fiatal csapatok, akik tök jól szórakoznak, miközben az apjuk, anyjuk által összegyűjtögetett poros bakelitekről ismerős bulizenét játsszák.

De hogy a Crazy Lixxről is essen szó: ugyan a "Ruff Justice" már az ötödik lemezük, nekem a cím nélkül megjelent előző albumuk (2014) jött be először, az is úgy nagyjából 60 százalékosan. Ők számomra azt a kategóriát képviselik, akik tényleg nagyon szolgai módon idézik meg a pufihajas-cicanadrágos korszakot: minden hangszín, minden manír, még a koreográfia is ugyanaz. Nekem ez a kevésbé szimpatikus megközelítés, egyszerűen azért, mert ennél már a Mötley Crüe "Dr. Feelgood"-ja is vastagabban, modernebbül szólt 1989-ben! Nem is beszélve a méltatlanul keveset emlegetett első Vince Neil szólóalbumról (Exposed, 1993), ahol Steve Stevens a mai fiatalokat megszégyenítő döggel tekerte ki a gitárja nyakát!

A "Ruff Justice" korrekt retró anyag, ügyes stílusgyakorlat jó dallamérzékkel és a megidézett korszak minden meghatározó markerével, mégis egy kicsit vértelennek tűnik. Nem tudom, hogy ezért a lityi-lötyi soundért a srácok felelősek, vagy a – valljuk be – közel sem tévedhetetlen Frontiers stáb. Tényleg érdemes meghallgatni Vince Neil fönt említett albumát: Apám! Ahogy az 25 év távlatából is csikorog, rúgkapál, csíp, mar, harap! A lényeg: a Crazy Lixx nem elég "crazy": nem rossz, de huszonéves srácokhoz és az adott műfajhoz ennél sokkal több zabolátlanság, kirobbanó energia (hogy ne mondjam: pimaszság, vadság) illik!

Tartuffe