Ismerőseim pontosan tudják rólam, hogy gyűlölöm a nyarat, egy teljességgel élhetetlen időszaknak tartom, amelynek ráadásul számomra az égvilágon semmi szépsége nincs. Tamás biztos nem így gondolja, hiszen az ő "nyara" tele van emelkedettséggel, szépséggel, játékossággal. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen vannak előzményei a történetnek, és vannak előzmények szerencsére a blogarchívumban is.

Itt van pl. mindjárt az első kritikám, amelyben olyanokat írtam le, hogy "én egyelőre nem biztos, hogy azonnal felismerném a saját, csak rá jellemző Jónás-féle gitárkezelést. De idővel talán ez is változik." Vagy azt, hogy "Dicsértem már a kiváló és változatos szerzeményeket is, noha itt is kikívánkozik belőlem, hogy néha talán túl sok téma is kerül egy-egy adott dalba, ami talán némileg megnehezíti azok számára a lemez befogadását, akiknek az kell, hogy azonnal fütyülhessék is a dalokat. És itt nem Aradszky Lacára és a köztudatból kiutálhatatlan rettenet nyugger-himnuszára gondolok, hanem pl. Satriani teljes 'The Extremist' lemezére."

Most azt tudom elmondani, hogy mára teljes határozottsággal felismerem a Jónás-féle gitárkezelést, de ami még ennél is jobb hír, az az, hogy a "The Four Seasons" első két részében megismerhettünk egy olyan zenei világot, amit nem nagyon tudnék semmihez hasonlítani, pedig minden túlzás nélkül eléggé jártas vagyok az instrumentális gitárzene témakörben. Mindezt úgy, hogy Tamás nem találta föl, nem értelmezte újra a gitározást, egyszerűen arról van szó, hogy zeneileg (is) alapvetően egy érdeklődő, nyitott személyiség, aki nem utasít el élből semmit. Talán ennek is köszönhető, hogz a modernkori 7 húros hangzást és ritmusjátékot, de minden más zenei hatást is úgy ötvözött a saját zenei világával, hogy abból – legalábbis számomra – valami egészen különleges és egyedi született. Nem most, hiszen a Part I. Spring lényegében ugyanezt hozta stílusban; olyan nagyon éles határvonalat és megkülönböztetést én nem is tudok tenni.

Olyan ékesszólóan sem tudok írni, mint Jack Rose kollégám, aki pl. ekként értékelte tavaly az egyes tételeket: "Az egészen kezdetleges jelektől 'Awake', a hótakaró alól kibukkanó zöld növények első hajtásaitól jutunk el a 'Flourish', virágzás állapotáig." Vagy hogy "A 'Burst' (…) már megmásíthatatlanul jelzi a jó idő eljövetelét, a lendületes ritmus gitár téma végleg felszabadító hatást sugall, innen nincs visszaút, az évszakok körforgása megállíthatatlanul beteljesedik." Remek, kifejező képek, de megvallom az igazat, ha nagyon megerőltetném magam, akkor sem tudnám leírni, hogy teszem azt az aljnövényzeten megülő és áttetsző hajnali harmatcseppekben (Mountain Dawn) már ott a felsejlő baljós tükörképe a rövidesen mindent elsöprő és rombadöntő szupercella forgó feláramlás nyomán kialakuló felhőképződményének (Afternoon Storm). Ezeket a nagy kontrasztokat ugyanis én itt nem érzékelem. A nyári viharok mostanában zokszó nélkül felszaggatják az aszfaltot is mifelénk, de ez az elemi erő és harag Tamás megélt nyárképében, úgy tűnik, megszelídül, de legalábbis másféle szépséggé lényegül, kifejezésére más utat választ, nem a (nekem) kézenfekvő durvulatot.

Az egyes képek és tételek közötti kontrasztok tehát számomra kevésbé határozottak, ami viszont egyáltalán nem baj és hangsúlyozottan nem is arról van szó, hogy ne lenne változatos az anyag, mert nagyon-nagyon is az, csupán arról, hogy Tamás mindezen változásokat a saját zenei szűrőjén keresztül láttatja egy többnyire egységes hangzáson keresztül, viszont azon belül számtalan, egymásra épülő, egymásból építkező zenei finomsággal. Ennek köszönhetően nincs is értelme részekre bontani az anyagot, rá kell szánni ezt a húsz percet, legalábbis én elképzelni nem tudom, hogy ne egyben hallgassam meg.

Igazán színvonalas, kiemelkedő, nagyszerű teljesítmény, a kortárs művészet egy nagyon értékes darabja, az első rész méltó folytatása. Ha számomra is ebben a nagyon szerethető formában jelenne meg a nyár, akkor az egyik kedvenc évszakom lenne.

Túrisas