Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
beastinblack.co
facebook.com/beastinblackofficial

Talán túlzónak tűnhet a következő kijelentésem, de úgy vélem, az európai power metal új hulláma – vagy annak egyes élharcosai – úgy valósítják meg a metal kamu indikátor elpirulását, ahogy egyszeri kommunista a párthűséget. Itt van példaként ez a Beast In Black nevű zenekar, megtestesítve mindazt, amiről beszéltem: a hetvenes-nyolcvanas évek harmóniáit és hangszínét prezentáló, a dallamformálást a gitártól elragadó fő hangszer, a szintetizátor hangsúlyozását – oké, ez egy-két slágernél működött is, lásd a "The Final Countdown"-t, vagy "Jump"-ot, no de ennyinél – a metronóm változatosságával dolgozó dobost, és a minimális mennyiségű szólót, nehogy belefáradjon a rádiót hallgató delikvens a sok virgába. A dallamokról nem beszéltem, mert azok tetszenek, de ehhez nem kell metal zenét hallgatnom, elég, ha felrakom az ABBA bármely lemezét, aztán hajrá, annál jobbat úgysem talált ki a hetvenes évek óta senki.

Nos, lehet, hogy ez a mai generáció szempontjából nyerő formula, hiszen a Sabaton, a Battle Beast, a Bloodbound (bár ott legalább van néha egy-két hosszabb gitárszóló), illetve valamilyen mértékben az élcsapat Nightwish és társai a stíluson belül topon vannak, és még az is lehet, hogy a külföldi rádiók játsszák is őket, de az biztos, ha Trump helyére Eric Adams kerülne, a "Blood Of The Kings" dallamaira zavarná le ezeket a bandákat a színtérről. Annyiban nehéz indulat nélkül írnom a bandáról, hogy eleve handicappel kezdtek, legalábbis nálam, aki naivan azt hitte, hogy a Battle Beastből kiebrudalt főnök, Anton Kabanen gitáros most aztán megmutatja a szinti-pop felé orientálódó egykori csapatának, hogy mi a metal – erre itt van, megkaptuk a társcsapat utolsó lemezének ikertestvérét, ami csak azért nem ugyanabból a petéből fogant, mint az ősforrás, mert az énekes az előbbiekkel szemben itt bizony férfi. Azt persze el kell mondani, hogy a maga műfaji adottságaival valóban nem tehetségtelen a csapat, mert a mindenes Kabanen minden bizonnyal mézből és az europop, valamint a mozgalmi dalok összesből kutyulja össze ragadós dallamait, ráadásul az énekes igazi unikum a mezőnyben – erről mindjárt –, de aki a hagyományosabb, és nem ennyire kommersz metalt szereti, az lapozzon egyet.

Kabanen mindenesetre megvalósította H. Sanyi kedvenc mondását, miszerint van jó abban is, ha seggbe rúgnak, mert akkor toporgás helyett kénytelen vagy előrelépni, hiszen Molnár Máté személyében… de nem, mert bár ő is a zenekar tagja, ám most nem róla van szó – tehát Yannis Papadopoulos személyében egy olyan énekest talált, aki képes a többoktávos UDO reszeldéktől a női szopránig minden hangszínt elővarázsolni, ez pedig vagy a stúdió mágia eredménye, vagy pedig egy olyan mutánsé, amit követelek azonnal az X-Man tagjai közé bevenni. (Hallgasd csak meg a második, idétlen CASIO videojátékos prüntyögéssel induló Nightwish-klón "Blind And Frozen"-t, amiben mintha Anette Olson kezdené meg a rá jellemző dallamokat, ám nem: egy európai dalfesztivál megnyeréséhez szükséges potenciállal rendelkező, szőrös férfi az elkövető.) A görög vokalista tehát elképesztő teljesítményével rúgja még előrébb a depiből kikapaszkodott Kabanent, aki annyira örül ennek, hogy elfelejti: a metal a gitárról szól. Így aztán hiába minden varázslat, bülbül madaras melódia, modern, táncolható, tuc-tuc ütemes kommersz metal polka, én csak azt mondom, hogy az ilyesfajta leegyszerűsítése a stílusnak korunk gyorsfogyasztói attitűdjét erősíti, amiben nehezen fér meg az alaposság, a kidolgozottság és a lassan kibontakozó bravúr.

Hiába, azonnali seggre ültetés kell a népnek, amire Yannis képes is, csak attól félek, az egész mutatvány arra a tizenöt percre van kihelyezve, ami mindenkinek jár. Akár még neked is.

Garael