Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.rudanjoe.hu

Milyen igazságtalanok vagyunk, mikor az "őszinte, kemény rock" klasszikus képviselői közül rendre kihagyjuk recenzióm képviselőjét, holott talán ő az egyedüli, aki nem a Deep Purple-Rainbow, hanem a Zeppelin oldaláról építette fel zenei bázisát. A Coda – bár elsősorban feldolgozás-zenekar – egyetlen lemezével klasszikussá érett, Rudán Joe pedig a Pokolgéppel egyből az országos ismertség dobogójára lépett: úgy gondolom, hogy hangi adottságai révén csak a legnagyobb hazai veteránokkal említhető együtt, sőt – ahogy azt a Hammerfall feldolgozása bizonyította – a nemzetközi porond üdvözült sztárjai is legfeljebb kalapáccsal üthetik Joe lába nyomát, már ami a tehetséget illeti.

Hősünket szerencsére nem nyelte el az underground, számtalan élő fellépésével a rock szinte minden szegletét bejárta, és az, hogy a klasszikusokkal együtt emlegessük, példa jelenlegi szólóalbuma, ami tulajdonképpen jobb, mint a hard rock etalon P. Mobil vele készített egyetlen lemeze. Lehet persze, hogy erre a kijelentésre sokan felugatnak – nekik ajánlom a szalonnát –, de a kritikusnak megengedhető szubjektivitás határait kérem tiszteletbe tartani, főleg úgy, hogy a zenei érdem patikamérlege objektíve is csak nagyot parányit billenhet ebbe vagy abba az irányba.

Ezek után kissé szégyellem, hogy Joe első szólólemezét nem hallottam – ígérem, pótolni fogom a mulasztást, már csak azért is, mert az énekes nem csak zenei, hanem szociális értelemben is csupa szív ember – egy hentes egy hétig elélne belőle – és távol áll tőle a színtér sajnos soha meg nem szűnő széthúzó acsarkodása. Joe teszi a dolgát, szeretettel és alázattal ápolva a blues közeli hard rock érdemeit, de nem fél kikacsintani a keretek közül sem, példa erre jelen lemez meghökkentő, kvázi Nevergreen slágere, a "Küldj le egy angyal"-t. (Ami persze nem meglepő, ha megnézzük a közreműködők névsorát.)

A stílus tehát szerteágazó, de alapjaiban blues-rock, ugyanakkor a riffeknek van egy bizonyos modernebb élük – hallgasd csak meg a "Tükör" pumpáló, szinte gépies ritmusát! –, melyek ugyan nem csorbítják az autentikusságot – ami ebben a műfajban követelmény –, ugyanakkor nem is temetik az ezerszer eljátszott panelek alá a tolmácsolt dallamokat. Joe pedig hatalmas fazon: meri felvállalni polkorrekt korunkban a bosszúságot okozó problémák számára szimpatikus megoldási módját – "Ütni kell" –, ugyanakkor nem szégyell szinte könnyes hitvallást tenni Kalapács Józsi mellett – "Barátom" – és rockoperás, folkos magyarsággal búcsúztatni az albumot.

Sláger pedig akad bőven, táncolható rock 'n' roll a porondon, mint ahogy szívbe markoló líra a lelkekben – ebben Joe mindig nagyon erős volt –, lehet hát választani. Kínban is vagyok, ha igazán ajánlani szeretnék, hiszen a kínált dalok spektruma oly széles: nekem pillanatnyilag a Zeppelin parafrázis "Léghajó", a klipes címadó dal, és a felhőtlen boldogságot sugárzó "Tequila" a kedvencem – már csak az ismételten vállalt szimpátia megnyilvánulásáért, nehogy már egyedül a pálinkáról szülessen dal… Persze azokat is megértem, akik "Az utolsó nap" lúdbőröztető balladájáért, vagy különlegességénél fogva a már említett gótikus-doom himnuszért lesznek oda, esetleg a hangulat végett az egész albumért.

Örülök, hogy idén három olyan magyar megjelenés is megörvendeztetett, melyeket nyugodtan oda lehet tenni az "öregek" nyugati albumai mellé, ami azt is jelenti: van még abban a zenei tárban, tessék nyugodtan lövöldözni!

Garael