Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.orfeus.hu

Színház és metal? Sokan azonnal rávágják: Dream Theater, pedig nem, most nem erről van szó. Érdekes kísérlet, amivel az Orfeus, ez az 1989-ben alakult, de számomra – bűnös módon – ismeretlen magyar veterán csapat próbálkozik. Az alap a névhez passzolóan neoklasszikus metal – ez a gitáros, a csapat motorja, Kovács Ferenc múltjából és eddigi ténykedéséből (lásd és halld Ba-rock együttes, Vida Rock Band) egyenesen következik –, de van itt egy kis csavar, mint a jelenlegi mozielvárásokban a thrillerek végén: a dallamok sokszor a musicalek, rock operák kissé művi, divatos szóval modoros világát idézik, megfejelve egy kis aréna-korszakát érő Edda-érzéssel: hát nem túl egyszerű, nem igaz? Pedig az, mert a dalok a maguk fülbemászó módján azonnal hatnak, és nem igényelnek klasszikus zenei képzettséget – a hallgatást tekintve. Mert amit a zenészek eljátszanak, ahhoz bizony több kell, mint egy OKJ 5.4-es zenetörténeti tanfolyam, és ha a pluszt nem is intézményes keretekben, hanem autodidakta módon szerezték is meg – bár ebben lehet, hogy tévedek – semmit sem von le az eredmény értékéből.

Az együttes rögös utat járt be, számtalan megszűnéssel és újjáalakulással, bevallom, én a honlapjukon felsorolt történések közepette úgy vesztem el, mint kezdő szolfézsos a hangjegyek útvesztőjében, de a tapasztalat nyilvánvaló, csak azt sajnálom, hogy a kialakított, lemezen hallható stílust a korábbi megjelenéseket nem ismerve nem tudom viszonyítani – a múlt így a jelenné változott, de ezt lehet, hogy maguk a tagok sem bánják. Az eltelt évek alatt számos ötletet gyúrtak most össze, hiszen az intróval együtt 14 dal szerepel a lemezen, melyek tele vannak "finomsággal" – ez Bach feldolgozott invencióját tekintve vitathatatlan még azoknak is, akiknek az extrém jelenti a minőséget – bár nem a szó klasszikus Dream Theater-i értelmében. Az igaz, hogy a "Lélektükör"-ben némi Queensryche hatást is felfedezni vélek, de inkább annak csak hangulati, elidegenítő attitűdjében, s ha már hasonlítanom illene, akkor a valamikori szépreményű Classicát említeném meg, annak is első albumát.

Érdekes, virtuóz, és magát hallgattató a "Színház a világ", de azokat is megértem, akiknek Oszter Dés Tamás, és a prezentált dallamok – minden slágerpotenciáljuk ellenére – túl kimódoltak, és felvállaltan színpadiasak, átnyúlva a heavy metal szokásos paneljein és elvárásain, a Broadway templomának oltárát dicsőítve.

Mégis… mégis, valahogy olyan bátor lépésnek érzem ezt a bukást magában hordozó kurázsit, ami szimpatikussá teszi az Orfeust – nem beszélve, hogy tőlem sosem állt távol a metal körökben szitokszóként is elhangzó műfaj: kérem, ami sikeres, az nem biztos, hogy gagyi. Még szerencse, hogy a lemeztől ez utóbbi áll legtávolabb, példát állítva a hangszeres játékban sok fiatal, feltörekvő együttesnek. Igen, kérem, lehet gyakorolni, és a mesterségbeli tudás, valamint alázat által az idegen testnek tűnő dolgok is mélyen integráns részei lehetnek szeretett műfajunknak. Orpheus, ez a színház úgy gondolom, neked is tetszene.

Garael