Kiadó:
Desert Plain Records

Honlap:
www.sorcererdoom.com

Az megvan, mikor a keresztesek kinyitják az ezer éve lezárt ódon kripta ajtaját és megcsapja őket a történelem addig lezárt, ám most rothadva kiszabaduló lehelete? Nem, ez nem egy új horror nyitójelenete, hanem az éves listámon ismételten előkelő helyet kapott Sorcerer kislemezének vizualizált képzete. Persze fogalmazhattam volna egyszerűbben is: epikus doom, a maga pőre egyszerűségében, az idegenkedő félelmet gyomorba ültető, de egyben misztikus zenei elegy, ami íródhatott volna a nyolcvanas években: és valószínűleg íródott is, hiszen a csapat megalakulásának első húsz évében csak két demóig jutott, így gondolom, maradt a kripta, bocsánat, a fiók mélyén még elég ötlet ahhoz, hogy "új korszaki" feltámadásuk után felvegyenek egy kislemeznyi anyagot.

Nem gondolnám, hogy hiba lenne, ha minden epikus doom atyját, a Candlemasst hozom fel példának, mikor a kislemezt jellemezni akarom, hiszen az a panteisztikussággal, fájdalommal, de visszafojtott – vagy kitört – energiával tömött zeneiséget ők valósították meg leginkább a stílus keretei között (persze a Black Sabbath mellett), és hát a Sorcerer remek tanítványnak bizonyult.

Amit valószínűnek tartok, a nyitó "Black" a maga szétsikoltozott érzelmi, poklot és mennyet megjáró csapongásával régebbi darab lehet – ajánlom ennek fényében meghallgatásra a csapat hasonló énekesi eszköztárral előadott "Stargazer"-ét, ami a legjobb feldolgozás, amit eddig hallottam –, és kissé el is üt a továbbiaktól: valahol a Ray Gilla-féle "Eternal Idol" előadásmódját idézve szerez örömöt/bánatot – kinek mi tetszik –, hogy aztán a "Legion Of Serpent" képében egy echte Candlemass darabbal találkozhassunk, tipikus tempóváltásokkal, és  a power felé is kacsingató attitűddel.

Az "Into Obvilion" ezek után ezerfelé zavarja az embert, a maga összetettségében, epikus, filmzenei kibontakozásában többször hallgatós darab, ahol a vég természetszerűleg egyben a katarzis is – talán itt domborodik ki leginkább a zenekar játéktehetsége, ahol a játék tárgya nem csak a hangszerek megszólaltatása, hanem az emberi érzelem, a belső félelmek felszínre robbantása.

A záró akusztikus "Prayer Of A King Tony" Martint idézi, csak itt a dal egy olyan csavart doomos riffre ül, ami kevésbé volt jellemző a szombatisták korabeli stílusára, ráadásul Engberg refrénje elférne bármelyik ex-csapatában, és mintha hallottam is volna a Section A valamelyik lemezén – ám oda se neki, ha bánatosak lennénk emiatt, a lemez már elérte célját, mert nehogy örömet érezzünk már a Sorcerer által képviselt univerzumban…

Garael