Kiadó:
Telarc Records

Honlapok:
www.hiromimusic.com
facebook.com/HiromiFan

A japán jazzisták ismertetését egy dobossal (Senri Kawaguchi) kezdtem, majd folytattam egy elkötelezett Hammond B-3 varázslóval (Kiyomi Otaka), most pedig folytatom egy egészen elképesztő zongoristával/billentyűssel, Hiromi Ueharával, aki eredendően klasszikusan képzett muzsikus, normális esetben koncertpianistaként végezte volna, ha már bakfis korában nem rabolja el egy UFO hatalmas JAZZ fölirattal az oldalán. Igyekeztem az egyik legjobb és legjellemzőbb lemezét kiválasztani, így az ötödik hanghordozójára esett a választásom. Ez a második, amelyik Sonicbloom néven jelent meg, s amelyen a ritmusszekció mellett egy gitáros is szerepel – nem is akárki, hanem David "Fuze" Fiuczynski, de erre még visszatérünk.

Hiromi bizonyos értelemben tipikus japán jelenség: abszolút szerelmese az európai/amerikai (zenei) kultúrának, de azt a szigetországra jellemző fanatizmussal és nem kis adag jópofa őrülettel műveli. Aki nézett már akár 5 perc japán TV-t, az tudja, miről beszélek – végtelenül aranyosak, de európai szemmel nézve nem igazán százasok. Hiromi is kattant kicsit, ha kell, eszméletlenül koncentrált, átszellemült, de nem áll tőle távol, hogy elrúgva magától a zongoraszéket könyökkel püfölje a klaviatúrát, mint Jerry Lee Lewis, vagy szinte már riasztóan széles mosollyal kurjongasson zenésztársainak. Erre mondják az angolszász világban: egy igazi "force of nature" – fékezhetetlen természeti erő árad belőle.

Első lemezeit klasszikus jazz trió fölállásban készítette (mostanában is így alkot), de a Sonicbloom projektben Martin Valihora dobos és Tony Grey bőgős mellett Dave Fiuczynski is penget mellette, akit a híres bostoni Breklee School of Musicban végzett tanulmányai során ismert meg. Fiuczynski "professzor úrnak" nem derogált, hogy beálljon egykori diákja mellé egy "jam session"-re. Fiuczynski egyébként nem tartozik kedvenceim közé, az én ízlésemnek elég zabolátlan tud lenni, az első lemezt (Time Control) pl. szerintem kicsit széttrollkodta – ha lehet ilyet mondani egyáltalán. Itt azonban kevesebb a szertelen modális kirándulás, jobban együtt van a többi zenésszel.

Egy-két kivétellel az albumon gyakorlatilag jazz sztenderdek földolgozásait hallhatjuk, pl. Duke Ellingtontól és Gershwintől, de nálam mindent visz Debussy "Clair de lune"-jének lélegzetelállító előadása. Itt, és A Muzsika hangjai című musical-ből ismert "My Favorite Things"-nél leginkább tetten érhető Hiromi zsenialitása. Nem eljátsza, még csak nem is földolgozza a nótákat, hanem mint egyfajta zenei dekonstruktivista darabjaira szedi és neki tetsző módon, hangulatban, megközelítésben újra összerakja az egészet. Így lesz egy agyoncsépelt, geil "kapcsoljuk már el"-féle tételből a kiemelkedő színvonalú lemez egyik legmutatósabb darabja (My Favorite Things).

Ez a lemez ékes bizonyítéka annak, hogy a jazz nem totál elborult, minden humorérzéket nélkülöző, az összes többi zenei stílust lenéző műfaj (illetve: nem kell annak lennie). A "Beyond Standard" tökéletes cím: ez messze több földolgozott slágereknél, meghaladja az átlagos színvonalat, és nem csupán jó, de könnyed, jó kedélyű, játékos ÖRÖMZENE!

Tartuffe