Kiadó:
Rock'N'Growl Records

Honlap:
facebook.com/RandomEyesBand

Nem semmi Pali(n) Christian, hiszen idén már a második remek albumról vagyok kénytelen írni, amiben ő szolgáltatja a vokális hátteret, ráadásul egy teljesen más stílusban, mint aminek a Panorámáját múltkor a papírra festettem. A Random Eyes ugyanis a Panorama AOR-közelítésű világától jócskán különbözik: az enyhe metalcore-ral fertőzött, keménykötésű power metal még azokat is kielégítheti, akik vasat szeretnek reggelizni – folyékonyan! Persze ez nem azt jelenti, hogy agyatlan sika-mika folyna, ahol a riffek úgy nyomják el a dallamokat, mint kezdő diktátor a szabad szellemet, és ahol a monoton döngölés sámánisztikus révületbe kergetheti az egyszeri Szécsi Pál kedvelőt – nem, kérem, itt a dallamok és az agresszív attitűd úgy egészítik ki egymást, ahogy Ádám Évát: ez a metafora pedig csak akkor lenne szemléletesebb, ha Pali(n) mellett egy Csaj is énekelne az albumon.

Érdekes, és üdítő vérfrissítés hát a "Grieve No More", ami úgy hoz tiszta levegőt az európai – skandináv, német – power kissé áporodott levegőjébe, hogy nem akarja az ablakon kidobni a szobát, így bőven nyújt kapaszkodót azoknak is, akik a "core"-stílusoktól úgy ódzkodnak, mint egyszeri macsó a gender elmélettől.

Palinnak egymagában sikerült, mint ami általában egy egész Frontiers-brigádnak nem: kiemelkedő dallamokat írni, ráadásul ezek szervesen illeszkednek a durvább részek adrenalin-löketes részeihez. Érdekes egyébként, hogy ezek a dallamok egészen más jellegűek, mint amivel Christian a Panoramaban előhozakodott, így vagy tényleg kiemelkedő tehetség a faszi, vagy jók a zenésztársai, akik úgy súgnak, hogy az énekes észrevegye, a tanár meg nem.

Ahogy a gonoszkás hangulatú bevezető – amiben némi blastbeat teszi a hangulatot még nyomasztóbbá – felvezeti a Judas örökbecsű riffjével tisztelgő "Myopathy"-t, az példaértékű, főleg, hogy a dalban olyan szofisztikátlan keverednek King Diamond és a kórosok társaságának kedvenc sémái, ahogy azt az általános iskolás közösség enyhén túlsúlyos gyermekét illető kritikák meg szoktak szólalni…nos, erre rittyentsél megfelelő, szinte szárnyaló dallamot, de ne a sikolykirály mintájára. Palinnak azonban sikerül a fából vaskarikát kovácsolni, így válik a nyomasztó, nehezen emészthető, kissé kaotikus témából dübörgő sláger, amit nem is olyan nehéz elfütyülni, főleg, ha az ember korábban a Nevermore-on gyakorolt.

Ráadásul két hete hallgatom a lemezt, és még mindig sikerült újdonságot felfedezni, pedig általában a durva részek felett úgy szoktam elsiklani, ahogy a politikai megszállott kedvenc pártjának hibái felett – csak itt nem kognitív disszonanciának hívhatjuk –, de Palin nem enged: vasmarokkal ragad meg és leteper a földre, könyörtelen győztesként, én pedig boldogan veszem tudomásul, hogy két vállra fektettek.

Garael