Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.magnumonline.co.uk

Mi újat is írhatnék egy olyan együttesről, amely több mint 40 éve koptatja a színpadokat, ráadásul az a Bob Catley a frontembere, aki szólótevékenységében tulajdonképpen az anyacsapat zenei ösvényét követte? Hát elég sokat! Szerencsére a Magnum, bár alapvetően nem lépett ki az általa alkotott zenei keretek közül, azért az új albumon ki-kikacsingat a tengerentúlra, esetleg visszaás a brit progresszív gyökerekhez, sőt – ami sosem állt távol a zenekar mesélős-folkos dallamvilágától – a Meat Loaf-féle zongorás rock-musicalek eszköztárából is mer szemezgetni – hiszen mondjátok meg, ki vethetné ezt szemükre?

A rockveterán vezette együttes markáns képviselője a szigetországi AOR-nak, ami nem olyan harsány, mint amerikai kisöccse, és mint utaltam rá, szereti saját népzenei gyökereit a világ elé tárni, de ha kell, olyan jammelős-progresszív megoldásokkal is színesíti egyébként is tarka zenei világát, mint amilyenekkel a "Show Me Your Hands"-ben kenegetik – háj helyett – az arra fogékonyakat. A blues talán nem annyira meghatározó ennél a megközelítésénél, bár a nyitó darab riffje bármelyik southern brigád becsületére lenne, a dallam azonban annyira európai – és jellemző – hogy egy Magnummal szemben is fogadni lehetne keletkezési helyére (bár az epigonok és kopírozók korában, amikor szinte mindent eljátszottak, ami csak elképzelhető, sőt, annak az ellenkezőjét is, már a eredményben sem vagyok biztos: nyert ügy, vagy egy tisztes, zombiölő fejlövés lesz a dolog vége?).

Az új album természetesen nem szűkölködik a dallamokban, hiszen a Magnum zenéjének fő szervező eleme mindig is ez volt: emlékezetes riffjeiből meg lehetne írni a világ legrövidebb zeneszámát, bár például a "Show Baby"-ben a gitárok szokatlan módon reszelnek: talán ez is lehet az oka, hogy ezzel együtt szinte végtelenre is nyújtják szerencsétlen szerzeményt, és annyiszor játsszák el a riffre ültetett refrént, hogy már nem tudom, ismételnek-e, vagy a fejemben visszhangzik Catley hangja? Talán ez az egyetlen gyenge pontja a "Lost On The Road To Eternity"-nek, a zenészek mintha nem tudták volna időben befejezni az egyébként remek és tényleg fülbemászó dallamokat, melyek úgy bújnak az ember bőre alá, mint egyszeri parazita a gazdatestbe: ezzel persze lehet, hogy magukat szórakoztatták, esetleg nárcisztikus módon egyfajta zenei tükörnézegetésbe merültek, de úgy gondolom, egy producer igazán szólhatott volna a dallamtémák huszadik újrajátszásánál, hogy oké, fiúk, menjetek pihenni. (Már csak azért is, mert Catley elmúlt hetven éves.)

Most aztán lehet, hogy következetlennek tart az olvasó, hiszen mindig az emlékezetes refrénekért nyavalygok, de tudjátok, kedvenc kajámból, a krémesből sem tudok annyit enni, mint a Sose halunk meg c. film kamasz főhőse: esetleg a végére én is olyan szenvedő arcot vágok, mint a presszó közönsége, akiknek mély empátiáját a cukormázzal borított levegő még inkább elmélyítette. Elég ennyi, kiáltanám szinte az összes szám negyedik-ötödik percénél – tudjuk, hogy képesek vagytok erre –, és akkor az egyébként kiváló, progresszív futamokkal ékesített "Welcome To The Cosmic Cabaret" sem nyúlna nyolc perc fölé, esetleg öt-hat egyforma refrén helyett lehetett volna egy kicsit tovább húzni a játékos jammelést.

De miket is hordok itt össze-vissza: a Magnum új albuma kiváló, az itt felhozott, talán szubjektív tényezők ellenére is, Catley pedig valószínűleg minden nap kondiztatja a hangszálait, hogy még mindig ilyen remek formában van. Persze az is lehet, hogy a gének a felelősek, melyek annyira átitatódtak zenével, mint szerencsétlen Nelson admirális teste a rumos hordóban.

Garael