Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.stormwitch.de

A Stormwitch egyike azon őskövületeknek, ahol az ember hajlamos olyan rajongótábort vizionálni, akik bőrszegecses csuklóvédőben – szigorúan Pokolgép-Helloween-Iron Maiden kombó felvarrós mellényben – emelik öklüket ütésre, ha valaki megkérdőjelezi a metal stílusok-felettiségének voltát, olyan szentségtörést követve el, aminek egyetlen ítélete lehet: kitakarodás a teremből. Az egészben pusztán két hiba van: a rajongótáborra – már ha táborról beszélhetünk egy maroknyi "idősödő ember" esetén – egyrészt nem feltétlenül jellemző, amit írtam; másrészt, ha igen, akkor nekik éppen nem a Stormwitch-csel kellene példálózni. Mert az együttes hiába jelent amolyan "ősforrást" – amiből például sikerrel táplálkozott a Hammerfall is (ez a lopás eufemisztikus megfogalmazása), jóval túlnőve mesterén –, csak megmaradt azon a szinten, amit PC fogalmazással is undergroundnak lehet nevezni – és valljuk be, nem ok nélkül.

Pedig minden olyan szépen kezdődött – legalábbis itt, Magyarországon –, hiszen ha jól emlékszem, a csapat 1989-ben még egy külön koncertkiadványt is kiadott magyarországi szerepléséről, aminek nem csak a borítója – pucér seggű leányzót rabol a gaz harcos, aki minden bizonnyal nem pusztán a magyar leányzók, hanem a metal ellensége is –, hanem a zenei anyag is világosan mutatta, miért oly népszerű a csapat a régióban. A Helloween dallamosabb korszakát, és a Manowar harcos hevületét keresztező Stormwitch – megelőzve az említett két zenekart – sajnos nem jókor volt jó helyen, esetleg az idő-számítással álltak hadilábon, mert nem sikerült azt a bombát kirobbantaniuk, amit Kiskééknek aztán igen, pedig korai lemezanyagaik igazából mindent tartalmaztak, amit az akkori sztenderdek megkívántak. Hogy mégsem sikerült az áttörés, annak számtalan egyéb oka lehet, együttesek tucatjainál találgathat az ember, miért is nem lett belőlük milliós eladási mutatókkal megáldott hivatkozás-értékű ikon, s ha meghallgatod a most kiadott lemezt… nos, akkor viszont érteni fogod.

Mert a Stormwitch menthetetlenül beleszáradt a nyolcvanas évek hangzásába, megoldásaiba, ráadásul az eltelt idő a kezdeti fiatalos rohamtempót is öreges baktatássá változtatta, és ha az avítt szónak megfelelő zenei megfelelőt keresnék, akkor nem kellene sokat kutatnom. Az már más tészta, hogy a lejtmenetben volt már ennél lejjebb is, és ha a kissé megfáradt állapottól eltekintünk, a dallamok és az erős hangulati tényező képes lehet a régi rajongókat újra harcra buzdítani – még ha ez nem egy támadó, inkább béketeremtő jellegű művelet is.

Kicsit úgy érzem, hogy a csapat igazából már csak a maga szórakoztatására készíti albumait, leszegett fejjel, fel sem tekintve, esetleg annak a pár nosztalgia-huszárnak – én is közéjük tartozom –, akik számára az ismerős fordulatok képesek remekül felidézni a nyolcvanas években történteket – sőt, talán még az akkori lelkesedést is újra szítani (bár inkább egyfajta levezetési attitűdöt érzek, olyat, mint a kis villamosét, aki (vagy ami) álmában csönget még egy picit.)

Ha pedig így értelmezzük az új anyagot, akkor tulajdonképpen jókat kellene írnom, mert egyértelműen erősebben idézi meg az aranyéveket – a maga öreges módján –, mint 2015-ben kiadott elődje, bár az azért elgondolkodtató, hogy a lemez végére odabiggyesztett három ős-szerzemény még mindig megeszi újdonsült társait reggelire. Aki tehát szeretne időgépbe ülni, hogy újra átélhesse a magyarországi metal – mert a németek valahogy mindig ide is tartoztak – aranykorát, az bátran üljön neki az új lemeznek: a nosztalgia és az infarktus elmaradása garantált!

Garael