Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.redemptionweb.com
facebook.com/redemptionband

Szegény Redemptiont – mint a szegény embert – még az ág is húzza. Miután az együttes "atyját" Nick van Dykot vérrákkal kezelték, majd Bernie Versailles gitárost – sajnos úgy tűnik, végleg – inkapacitálta egy aneurizma, még Ray Alder énekes is kénytelen volt kilépni. Annak persze örültünk/örülünk, hogy a Fates Warningnak beindult a szekere, de így Adlernek nem sok ideje maradt a Redemptionre, a "The Art Of Loss" lemezt például meg sem tudták turnéztatni. Frontembert cserélni egy bandának mindig nagy megrázkódtatás, hogy ne mondjam, óriási rizikó. A Redemptionnek azonban sikerült jól kijönni a dologból, ugyanis az átállás Ray Alderről (Fates Warning) Tom Englundra (Evergrey) kicsit kiszellőztetett a házuk táján, a melankóliából inkább a fájdalmas szilajság felé mozgatta el a hangulatot. Jó Tom Englundot úgy hallani, hogy nem tocsog a világfájdalomban, és jó a Redemptiont úgy hallani, hogy a korábbi melankólia mellett új érzelmi színezetet is kapott a muzsikájuk.

A Redemption zenéje természetesen annyira karakteres, annyira ki lett annak idején találva, hogy nem tud és nem akar változni, minthogy erre nincs is semmi szükség. Englund érkezése tehát az előbb említett jótéteményeken túl nem hozott jelentős változást. Bár van Dyk mellett ezúttal Englund is belekalamolt a szövegírásba, ebben a tekintetben is minden maradt a régiben. Az új lemez címét Eugene O'Neill egyik darabja (Long Day's Journey Into Night) ihlette, ami egy függőségekkel küzdő család fokozatos leépülését mutatja be. Itt azonban egy reménytelibb hangulat és pozitívabb üzenet jegyében feje tetejére állították a témát: így lett "Hosszú napos utazás az éjszakába" helyett "Hosszú éjszakás utazás a nappalba".

Ahogy említettem, szegény Bernie Versailles továbbra is a gyógyulásra koncentrál, nincs olyan állapotban, hogy visszatérjen az aktív zenéléshez, így a 2016-os lemezhez hasonlóan itt is két briliáns szólógitáros segítette ki a csapatot: Simone Mularoni (DGM, Empyrios) és Chris Poland (Megadeth, Damn The Machine). Bár mihamarabbi és teljes gyógyulás kívánunk Bernie Versaillesnak, ez azért nem olyan rossz hír. Mint ahogy az sem, hogy a lemez producere és hangmérnöke újfent a gyakorlatilag tévedhetetlen Tommy Hansen, aki sokat javított a Redemption kezdeti, némileg tompa, masszásított hangzásán.

Már a tavalyelőtti albumon is az alapnóták között (tehát nem bónuszként) szerepelt egy földolgozás; akkor a The Who "Love Reign O'er Me"-je. Most meglepő módon a U2 "New Year's Day" című klasszikusa ihlette meg őket. Hát, nem mondom... elég furcsa metál stílusban hallgatni ezt a dalt. Az meg külön érdekes, hogy az irgalmatlan nagy tekerések közepette azért The Edge szólójához nem mertek hozzányúlni; az hangról hangra maradt ugyanaz.

Sokkal több hallgatásra lesz még szükségem ahhoz, hogy végleges véleményt (ha van ilyen egyáltalán) mondjak a lemezről, de az már az első néhány találkozásból nyilvánvaló, hogy jó barátok leszünk. Nem szívesen dobálózom az ilyesmivel (rendre megteszik ezt helyettem a muzsikusok maguk), nem is áll érdekemben promózni az anyagot, de könnyen meglehet, hogy ez lesz a Redemption eddigi legjobb lemeze...

Tartuffe