Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.brainstorm-web.net

A komfortzóna kellemes dolog, bár amellett, hogy biztonságot ad, paradox módon termel veszélyt is: a kreativitás nem szereti a zónahatárokat, aminek az eredmény látja kárát, mondjuk az unalom képében.

Ezzel nem azt mondom, hogy elbóbiskoltam a Brainstorm új lemezén, mert a fiúk saját, belőtt világukban képtelenek tartósan egy bizonyos színvonal alá menni, de az utóbbi három album fényében – melyek ugyanazon kreatív-vonal mentén helyezkednek el –, talán szívesebben fogadtam volna némi kockáztatási hajlandóságot, esetleg egy-egy olyan momentum megjelenését, amin képes vagyok meglepődni.

Persze piciny elmozdulás érezhető – főleg az album első felében –, mert a nyitó három-négy szám kissé szellősebb, slágeresebb felfogása arrébb löki a csapatot a merev, németes kockagurítástól, és képes azonnal együtt dalolhatós slágereket teremteni, de ilyet szintén tapasztalhattunk már a Brainstorm birodalomban – igaz, most különösen magas, netán tán még szörnyűség kimondani is, rádióbarát – színvonalon. Az említett dalok ugyanis teljesítenek minden követelményt a közérthetőséggel szemben, és bármelyik szerepelhetne egy nagy Brainstorm válogatás duplalemezes változatának A oldalán. Hallgasd csak meg a nyitó „Devil’s Eye”-t, és rögtön érezni fogod, miért is lehet a csapat sikeres már évek óta – ha ezt nem történik meg, akkor ne is kezdj bele a diszkográfia meghallgatásába, mert az együttes eszközrendszerében nem fogod megtalálni a neked kellőt.

A lazább hangulat a „The Pyre”-nél szakad meg, nos, ez az a thrash-közelibb attitűd, amit annak idején Andy prog.-metal együttese, a Symphorce is annyira szeretett, és ez lehet az első szám a lemezen, amit a „keményvonalasok” is üdvrivalgással fogadhatnak, majd ezek után egy szimfonikus jellegű, hosszabb, epikus szerzemény mutatja meg, hogy történelmi témában nem feltétlenül csak az Iron Maiden képes az egyszeri rockert megszólítani. (Filmbarátok számára, az említett „Jeanne Boulet (1764) ihlette a Farkasok szövetsége c. francia szuperprodukciót, és a téma első lehet a sorozatgyilkosok felbukkanásának hitelesen dokumentált esetei között.) A hangulat megragadásához Andy természetesen kiváló segítséget nyújt: az énekes hangjában a bikavadító keménység mellett ott vannak azok a finom érzelmi árnyalatok, melyek túl is mutatnak a Brainstorm zenei világán, és esetleg eggyel magasabb szintű bajnokságba képesek lökni a zenekart, mint amit megérdemelne.

Innentől kezdve azonban mintha bicsaklott volna az ötlettár, sőt a „The Four Blessing” kínos gajdorászása inkább egy rock-kocsmát juttathat az eszünkbe, mintsem őrjöngő tömeggel teli stadiont, ráadásul a refrénteremtés szintjére még egy zeneileg képzett óvodás is csak legyinthetne: talán itt találhatjuk meg a már említett nyitószám színvonalbeli ellenpólusát, az átlagot számítva azonban még mindig jól járunk, és  ha a „Haunting Voices” is betalál nálad, akkor nem is igazán értheted, miért is fanyalgok.

A lemezt záró ballada talán szerencsésebb lett volna bónusznak, mondjuk Japánba, mert kiválóan passzol a szaké ivás mellé kesergőnek, de a csapat rajongóinak európai ingerküszöbét valószínűleg nem fogja elérni a kinyilvánított mélabú.

A Brainstorm tehát nem kockáztatott, izomból elnyomott egy olyan edzést aminek minden gyakorlatát töviről-hegyire ismerjük, de talán most már jobban járnánk, ha bemutatnának egy olyan gimnasztikai gyakorlatot is, amibe mi is beleizzadunk – természetesen az izgalomtól és nem az erőlködéstől.

Garael