Northward: Northward (2018)

y_194.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.northward.rocks
facebook.com/northwardband

Garael kolléga a tanúm, hogy nem akartam erről a lemezről írni! Átpattintotta e-mailben az új megjelenéseket, de én csuklóból passzoltam minden nevet a listán azzal, hogy érdektelenek számomra. Azután hátradőltem a székemben és elkezdtem gondolkodni: tekintve, hogy Jørn Viggo Lofstad, a Pagan's Mind zeneszerzője az egyik kedvenc gitárosom (evör!), vajon megengedhetem-e magamnak, hogy ne írjak róluk, nem köpöm-e magam szembe azzal, ha kvázi meghallgatás nélkül hajítom ezt az anyagot a rocktörténelem szemétdombjára. A válasz egyértelműen az, hogy nem kummanthatom el a dolgot, így kénytelen-kelletlen billentyűzetet ragadtam.

Lofstad annyira zseniális gitáros, olyan tökéletes zenei frazeológiával és irigylésre méltó sounddal, hogy egyszerűen képtelenség nem odafigyelni rá. Többek között ezért is fájdalmas nekem a Pagan's Mind érthetetlenül hosszú nyűglődése a gyakorlatilag hibátlan "Heavenly Ecstacy" 2011-es (!) megjelenése óta. A csajos metált – sajnos, vagy nem sajnos – majdnem minden formában kiveti a gyomrom. Ez alól nagyon kevés kivétel van, pl. a döbbenetesen süti legutóbbi Collibus (mondjuk Gemma Fox énekesnő minimum tiszteletbeli férfi), és – nyilván nem véletlenül – az ugyancsak Lofstad közreműködésével készült Beautiful Sin (Unexpected, 2006). Persze Magali Luyten sem az a tipikus áriázós nyafka (akit egy operából nagy valószínűséggel kifújjolnának).

A közismert holland énekesnő, Floor Jansen (After Forever, ReVamp, Ayreon) szerencsére a kevésbé operatikus jelenségek közé tartozik a metál-amazonok között. Vele a 2007-es Progpoweren melegedett össze Lofstad (na, nem úgy!), és már akkor elhatározták, hogy közösen készítenek egy anyagot. Erre azonban az egyébirányú elfoglaltságok miatt tíz évet kellett várni. Az eredmény egy elég vegyes dalcsokor lett, van itt a direkt északi power metál és a pop rock között majdnem minden. Én nyilván azokat a nótákat kedvelem, amelyek a keményebb hozzáállást képviselik, ahol Jansen "dögösebben" énekel, Lofstad pedig amúgy istenesen nekiereszti az ujjait, mint pl. az albumot indító, klippen mellékelt "While Love Died"-ban (Szent Ég! Az a szóló!).

Azt kell mondjam, hogy a női vokálos metál lemezek közül ez egyértelműen a jobbak közé tartozik, de azt is sietek hozzátenni, hogy nem Jansen, hanem Lofstad miatt. Talán még jobban sikerült volna, ha több az olyan pörgős rock n' roll, mint a "Let Me Out", az "I Need", vagy a tipikus Pagan's Mind riffel röfögő "Big Boy", illetve ha Ronny Tegner (Pagan's Mind) nem csak alibizik a billentyűkkel. Végkövetkeztetés: érdekes, de nem kötelező.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika