Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.ethernity.be
facebook.com/ethernityband

A karma egy rohadék! Épp a napokban nyafogtam, hogy nem szeretek női frontemberrel kiálló metál zenekarokról írni, mert egy-két kivétellel mindtől heves allergiás reakciók törnek rám, ami – gondolom – szubjektív dolog. Márpedig egy olyan önjelölt és szerénytelen kritikusnak, mint amilyen én is vagyok rendkívül kellemetlen, ha be kell ismerje, olykor személyes előítéletek irányítják. A jelenség persze megérne egy mélyenszántó, analitikus jellegű tanulmányt, mert úgy sejtem, többről van itt szó személyes előítéletnél, de ezt most inkább kihagynám. Talán egyszer majd – ki tudja? – az emberi psziché kutatásában akadémikusan képzett Garael kolléga ráharap a témára!

Az Ethernity egy relatíve fiatal belga csapat, bár gyökerei egy Sapphire nevű namuri "ős rock"-formációhoz nyúlnak vissza (megjegyzem: ez a Sapphire nem az a Saffire!). A '70-es években megalapított Sapphire együttes magját két testvér: Benoit és Jean-Pascal Spreutels képezte, de nemzetközi hírnévhez, lemezszerződéshez sohasem jutottak. Viszont kineveltek egy új muzsikus nemzedéket, Benoit François nevű fia basszer lett, Jean-Pascal fiai, Nicolas és Julien pedig dobos és billentyűs. Ők hárman – mintegy családi vállalkozásban – alapították az Ethernity nevű bandát 2000-ben. Eddig két nagylemezük jelent meg (The Journey - 2006, Obscure Illusions - 2015), de komolyabb figyelmet egyikkel sem sikerült kivívniuk.

Tavaly elhatározták, hogy a harmadik lemezükre piszkosul rágyúrnak, ezért leigazolták a Noveria kitűnő olasz gitárosát, Francesco Matteit (vele Julien tesó együtt tolja a Noveriában), ezzel végleg elhatalmasodott rajtuk a SymphonyX-itisz nevű súlyosan fertőző betegség. Visszakanyarodván a bevezetőmhöz: egy ilyen csapatban – főleg a progresszív metál műfajban – neuralgikus pont egy női frontember. Húztam is a nyakam rendesen, de szerencsére Julie Colin énekesnő nem az operatikus stílust képviseli, inkább a Magali Luyten (Beautiful Sin, Ayreon, Nightmare) és Gemma Fox (Collibus)-féle karcos-morcos-harcos vonalat. Azért így is szoknom kell.

Azt kell mondjam, az instrumentális részek kifogástalanok, a Francesco Mattei és Julien Spreutels által alkotott gitár-billentyű duó (ezt a Noveria óta tudjuk) simán hozza a DGM-es Mularoni-Casali páros lélegzetelállító akrobatikáját. Szerencsére a kompozíciók nem annyira tömörek és zajosak, mint a DGM vagy a Noveria esetében. Itt egy kicsit több szellő lengi be a dalokat. Azért a 14 számos, több mint 70 perces játékidő így is megterheli egy kicsit a hallójáratokat. Nem rögvest ható, könnyed anyag ez, de érzem benne a potenciált, és nem kizárt, hogy minden egyes hallgatással közelebb és közelebb kerülök hozzá. A végén még úgy összebarátkozunk, hogy fölpofátlankodik az éves toplistámra. De erre van még kb. két hónapja!

Tartuffe