Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.escape-music.com

Rick Altziról – bárhogy is szeretné – nem mondhatjuk, hogy a session énekesek Jorn Landéja. Azt persze nem állítom, hogy abszolút tehetségtelen, hiszen képes volt az eredeti dalnokok után beugrásával kisegíteni egy-két jó nevű csapatot, de valljuk be őszintén, azok az albumok sosem váltak az adott együttes csúcsteljesítményeivé.

Ezúttal azonban némileg másról van szó, jóllehet, a ki- és beugrás ténye itt is jelen van, hiszen az együttes tagjai a Masterplanból és a Jaded Heartból is ismerősek lehetnek, kérdés az, hogy alkalmi projektről van szó, esetleg egy kétségbeesett próbálkozásról, amivel végre Altzi is meg tudja mutatni, milyen minőségű zenét képes összerakni, ha egyszer végre ő a főnök, és nem a pótszer. Úgy gondom, nem vétek nagyot, és már az elején lelövöm a poént: hát amolyan semmilyet, vagy olyan átlagosat, amiből több tucattal találkozhatsz, ha a "heavy metal music" szavakat beírod a YouTube keresőbe.

Az alapok egyébként nem lennének rosszak – az bizony jól megdörrenő, egy-egy modernebb riffet is felmutató power –, de Altzi egyszerűen nem elég jó dalszerző ahhoz, hogy a korábban megjárt együttesek sikertelenebb paneljait messze tudja hajítani, így aztán olyan dalkezdeményeket kapunk, melyek elindulnak valahová, hogy aztán minden izgalom nélkül tűnjenek el a semmibe. A daloknak nincs ívük, nincs megfelelő refrénjük, és előbb-utóbb a kínos erőlködésből fakadó reményt az unalom váltja fel: a "Changes" című szerzeményben, megszámoltam, nyolcszor hangzik fel a refrénnek kissé szegényes szó, ami jelentésénél fogva így válik az ellentétét kihangsúlyozó olcsó poénná.

Mindezen túl Altzi sincs formában, olyan megoldásokba megy bele, amihez legfeljebb Lande-nak lenne meg a hangja – talán korábban, önbizalom növelésként addig-addig sulykolták a haverok az énekesbe, hogy "leszel te olyan jó, mint Jorn", míg önmaga is elhitte a dolgot, kár, hogy a hallgatónak nem csak hite, de füle is van.

Az album egyetlen erénye, hogy a színvonalat sikerül tartani, ami ez esetben csak enyhe vigasz, hiszen a jellegtelenség konstans volta csak egy fokkal jobb, mint teszem azt a "pusztító alpáriság" (idézve Puzsér Róberttól), a jóra  hallgatás pedig ebben a felgyorsult, felületes világban – bár az albumhoz nem feltétlenül muszáj elmélyedni, anélkül is rossz – már nem igazán jellemző.

Nagyon remélem, hogy az együttes csak egy projekt, amolyan hobbi, ahol a tagok célja önmaguk szórakoztatása – mert az enyém biztos nem –, hiszen ilyen produktummal karriert építeni még underground szinten sem lehetséges, és a hosszú távú tervekhez sajnos nem elég a puszta rutin, ahhoz több kell valamiből – mondjuk a tehetségből.

Garael